Mindig eldöntöttem, hogy fennmaradok éjszaka és kilesem a Mikulást, ahogy hozza az ajándékot. Aztán persze mindig elaludtam és reggelre ott volt a csomag.... sebaj, gondoltam, majd jövőre... !
Karácsonykor pedig mindig sétálni kellett menni és mire hazaértünk, ott várt a feldíszített fenyő, ami mindig nagy volt, szép és csillogó... az Angyalok pedig éppen akkor suhantak tova, és bár én mindent megtettem, hogy az ablakon át vethessek rájuk egy pillantást, de mindig elmulasztottam a pillanatot, mert siettek, hogy másoknak is ajándékot vigyenek... sebaj, gondoltam, majd jövőre...
Akkoriban volt, hogy télen, ilyenkor esett a hó... ágyam fejtámlája az ablak alatt volt, így ágyból nézhettem a hóesést, a kép most is előttem van, szürke ég, nagy hópihék, ahogy suhannak felém... aztán amikor jól beöltözve kimentünk hógolyózni, tenyerembe engedtem az apró pelyheket és mintájukat figyeltem.. néztem, valóban nincs köztük két egyforma...?
Aztán, bár nem mondta senki, mégis rájöttem, hogy nem is úgy van, ahogy a mese szól... de ez sem tántorított el, hiszen bár felnőttem, mégis a mai napig hiszek a mesékben... gyerek maradtam ugyanúgy... álmodozó... és most, amikor a csomagot a kis csizmába csempészem, gyerekkori emlékek mosolyognak rám... tudom, ma már más világ van, rohanó, anyagias és kegyetlen... én mégis makacsul őrzöm a csodát a szívemben... és remélem, át tudom adni ezt az örökséget gyermekemnek is...
Bár a hóesést gyakorlati szempontból nem szeretem, most mégis arra vágyom, essen a hó, sűrű, nagy pelyhekben, hogy átélhessem kisfiammal is azt, amit gyerekként én átéltem...

Érdekes, pedig sokáig egészen más emlékeket őriztem gyerekkoromból... mostanában mégis a szépre emlékszem...

A városban összetalálkoztunk Férfimmel. Ahogy közeledtünk felé, "kívülállóként" jól megnéztem magamnak, ahogy egy ismerősével beszélgetett...
Megnéztem jó alaposan a ruháját, a viselkedését, gesztikulációját... egész lényét... figyeltem, milyen hatást vált ki belőlem...
Beszélgetés közben is engem keresett a tekintetével és amikor észrevett, arca felderült és indult felém...
Na igen, mint a filmekben... megáll az idő és a pillanat, nincs más, csak Ő...ugyanúgy elolvadok tőle minden alkalommal, mint amikor először találkoztunk... újra és újra bele tudok szeretni... akkor és ott (is) a legszerencsésebb nőnek éreztem magam és nagyon büszkének azért, mert RÁM mosolyog, engem szeret és ez szuperjó pasi az én párom...

Azt most hagyjuk, hogy mennyit tudok agyalni... :)

Jobban kellene figyelnem arra, hogy mikor-mit mondok. Mert a gyerek figyel és tanul. Az én fiam nyilván elsősorban tőlem.
Nehezen viselem a közlekedést, ami itt van a városunkban, mindenki mint a vakegér megy, nem nézve szabályokat, embereket, autókat... életeket... egy túlélőtúra, extrém sport itt elmenni akár a boltba is... találós kérdés, túléled-e vagy nem? Egyedül sem szeretek közlekedni, de ott csak a saját bőrömet viszem a vásárra, de amikor Királyfi a hátam mögött ül a biciklin, fokozottan feszkó vagyok a droidok miatt. És - természetesen jó hangosan - minősítem is a viselkedésüket.
Ezt sikerült odáig fejleszteni, hogy Királyfi jó hangosan megkért, hogy előzzük már le azt a "birkát" ott előttünk.
Upsz.

Ünnepi ruha :)
Mondom én, hogy ünnepi hangulatban vagyok és ez olyan kis bájos sablon.
Bár lenne még mit finomítani rajta, de nem akarok itt ülni, amikor a világ legjobb pasijával is lehetek. Sablont módosítani egy perc, de a kiegészítők behelyezése azért jóval tovább tart.
Vagy lesz rá időm/kedvem/hangulatom, vagy így marad. :)

Tegnap olyat tettem, amilyet még sosem. Ez talán köszönhető annak a misztikus, ünnepi hangulatnak, ami megtalált és nem enged... talán a kisfiam fertőzött meg vele, aki gyakorlatilag egész évben a Mikulást és a Karácsonyt várta... sokszor jött saját gyártmányú puttonnyal, "ajándékokkal" megpakolva.
Úgyhogy tegnap megtámadtam a Rossmant, ahol nagyon sok, kedvező áron található ilyen termék van most, jól bevásároltam ünnepi kellékekből és elkezdtem feldíszíteni a lakást. Talán életemben legelőször tettem meg ezt...
Hétvégén pedig folytatjuk a készülődést...
Ez az Ünnep más mint eddig.... anyagi világtól mentes, igazi Csoda-Ünnep vár ránk...
Ráadásul az is csak fokozza a jó hangulatomat, hogy idén végre nem munkával telnek az Ünnepek... még a Karácsony és Új év közötti időszak sem...

Én ma hápé vagyok.
Nem tudom, hogy meddig tart, most eléggé kitartónak és aktívnak tűnik.
Néha nekem is lehet.
Kerüljön mindeki.

Volt bölcsességfogam, nincs bölcsességfogam.
Én bizony elmentem a Szentkirályi utcai rendelőbe, pedig volt, aki óva intett.
Már előtte eldöntöttem, hogy mit akarok, mi történjen, és így is lett. Méghozzá ingyé'.
Megérkeztem, megvizsgáltak, megröntgeneztek, megvizsgáltak, elérzéstelenítettek (nem gyengén ám) és huss, megszabadítottak a kis genyától.
Pedig a múltkor a doki azt mondta, gyulladtan nem tudja eltávolítani és egyébként is fél órás, vésős műtét. Ahhoz képest tokkal-vonóval volt öt perc.
Érezhetően jót tett, és bár most is érzek fájdalmat, de sokkal inkább a gyulladás fáj orcám belsejében.
Mindenki nagyon kedves és aranyos volt és profi!
Ja és mindez ingyé' történt.
Neszeneked Vonzás törvénye :)
Én mindenkinek csak ajánlani tudom a Szentkirályi utcai fogászatot.