Mindig eldöntöttem, hogy fennmaradok éjszaka és kilesem a Mikulást, ahogy hozza az ajándékot. Aztán persze mindig elaludtam és reggelre ott volt a csomag.... sebaj, gondoltam, majd jövőre... !
Karácsonykor pedig mindig sétálni kellett menni és mire hazaértünk, ott várt a feldíszített fenyő, ami mindig nagy volt, szép és csillogó... az Angyalok pedig éppen akkor suhantak tova, és bár én mindent megtettem, hogy az ablakon át vethessek rájuk egy pillantást, de mindig elmulasztottam a pillanatot, mert siettek, hogy másoknak is ajándékot vigyenek... sebaj, gondoltam, majd jövőre...
Akkoriban volt, hogy télen, ilyenkor esett a hó... ágyam fejtámlája az ablak alatt volt, így ágyból nézhettem a hóesést, a kép most is előttem van, szürke ég, nagy hópihék, ahogy suhannak felém... aztán amikor jól beöltözve kimentünk hógolyózni, tenyerembe engedtem az apró pelyheket és mintájukat figyeltem.. néztem, valóban nincs köztük két egyforma...?
Aztán, bár nem mondta senki, mégis rájöttem, hogy nem is úgy van, ahogy a mese szól... de ez sem tántorított el, hiszen bár felnőttem, mégis a mai napig hiszek a mesékben... gyerek maradtam ugyanúgy... álmodozó... és most, amikor a csomagot a kis csizmába csempészem, gyerekkori emlékek mosolyognak rám... tudom, ma már más világ van, rohanó, anyagias és kegyetlen... én mégis makacsul őrzöm a csodát a szívemben... és remélem, át tudom adni ezt az örökséget gyermekemnek is...
Bár a hóesést gyakorlati szempontból nem szeretem, most mégis arra vágyom, essen a hó, sűrű, nagy pelyhekben, hogy átélhessem kisfiammal is azt, amit gyerekként én átéltem...

Érdekes, pedig sokáig egészen más emlékeket őriztem gyerekkoromból... mostanában mégis a szépre emlékszem...