Hihetetlen. Biztos voltam abban, hogy egyedül maradok. Talán a rossz tapasztalataim hozták létre bennem ezt a következtetést. Ám nem így lett. Kellemes a csalódás. Nemcsak a barátok - akikről most kiderült, hogy IGAZIAK, de a blogosok is, sőt még ismeretlenek is biztosítanak támogatásukról és olyan emberke is szólt hozzám, aki még nem.

Minden egyes bátorító, segítő szó energia, amit begyűjtök, és ami nagyon nagy segítség!

Ezt nem lehet eléggé megköszönni, de azért mindenkinek nagyon köszönöm!

Amúgy pedig / még élek. Minden viszonylag rendben van, csak ma nincs időm jönni, de amint tudok jelentkezek!

"A fájdalom senkit nem kímél. Öl, butít, nyomorba dönt. A fájdalom a por, melyből a főnixmadár feltámad, benne kezdődik az újjászületés. Életet lehel az élő halottakba. Megtanít rá, hogy nem létezik abszolút igazság és abszolút hamisság. Megtanítja az élőknek, hogy ne legyenek biztosak semmiben, amit ismernek. alázatossá tesz. Beárnyékol. Megfeketít. Kivilágosít. A bánat új embert farag belőled, ha közben nem pusztulsz bele."

(Stephanie Ericsson)

Mi a depresszió?

A depresszió nagyon gyakori, bármikor megjelenhet egy ember életében. Minden életkorban és élethelyzetben kialakulhat. A depresszió (gátlás, szomorúság) mentális betegség, amely súlyosan megzavarja az ember érzelmi egyensúlyát, tartósan és lényegesen rontja az életminőséget (a munkaképességet és a személyes kapcsolatokat). A depresszió nagy szenvedés és szomorúság átélését jelenti. Ez a betegség befolyásolja a beteg étvágyát, alvását és általában az életről alkotott képét. A depresszió több, mint egy átmeneti rossz hangulat, nem is múló gyengeség, s nem olyan probléma, amely akaraterővel leküzdhető. Az ilyen betegek nem képesek egyszerűen „üstökön ragadni" és kihúzni magukat a depresszióból. Kezelés nélkül a tünetek hetekig, hónapokig vagy évekig is fennállnak. A kezelés azonban elérhető, és sok depressziós betegen segíthet.

A depresszió okai

A depresszív állapot kiváltásában szerepet játszhat egy súlyos veszteség, krónikus betegség, szociális kapcsolati nehézségek, rossz anyagi körülmények vagy az élet kedvezőtlen eseményei.

A depresszióban szenvedő betegek általában aggódnak és szomorúak, boldogtalannak, tehetetlennek, elhagyatottnak érzik magukat. Idegesítik és zavarják őket a körülöttük zajló események, és semmi sem teszi őket boldoggá. Az étvágy hiánya vagy csökkenése, alvászavarok (elalvási nehézség, korai ébredés, felületes és nem pihentető álom vagy rémálmok), érdektelenség a környező világ felé, a cselekvéshez szükséges erő és akarat hiánya, állandó fáradtság, a tehetetlenség és értéktelenség érzése, öngyilkosságról és halálról szóló gondolatok, önmaga hibásnak vagy bűnösnek érzése - mind a depresszió tünetei.

A "csapat" egyik fele meg van arról győződve, hogy ez csak szimpla rosszkedv, én meg elhagyom magam és ennek hangot is adnak. Meg szerintük biztosan azért depizek, mert nagyon ráérek és unatkozom, mivel itthon vagyok. (Az, hogy az utóbbi fél évben munkaterápiaként egyfolytában dolgoztam, akár napi 12 órát is, az tök mellékes, gondolom. Annak biztosan semmi köze a kimerültségemhez.) Persze, unatkozom és nincs jobb dolgom, mint hogy bőgök, meg depizek, meg sajnálom magam, és plusz különhobbiként öngyilkosságot tervezek, mert az milyen "kúl".

Aztán ott van a "csapat" másik fele, akik értik és tudják miről van szó, van, aki sajnos tapasztalatból és van aki együttérzésből... és velem-mellettem vannak és tényleg segíteni próbálnak. Még jó, hogy ők vannak nekem. A bajban derül ki, hogy ki az igazi barát. Minden rosszban van valami jó. Az én rosszamban az a jó, hogy most kiderült, hogy vannak barátaim. Igazi barátok. Jó dolog szeretetet kapni.

(A macskusz az én macskuszom, a fotót én csináltam - Ő Mazsi)

Mai napom úgy zajlik, hogy semmit nem csinálok. Pocsék éjszaka és délelőtt áll mögöttem, amiben eléggé kifáradtam. Így hát agyamat erőszakkal nullfunkcióra kapcsoltam. Punnyadok, olvasom a Da-Vinci Kódot, és a háttérben mindenféle bugyuta filmeket nézek - néha többcsatornát "követek" - a zajdobozban, néha beszunnyadok. Előbb ért véget a Pamela Andersonos extrabuta sorozat, most megy Rex, a másikon meg Balázs-só a mulatósokkal, ez ideális agymosó-butító, amire éppen szükségem van. Közben legkedvencebb kedvenc-macskuszom dorombol az ölemben.

Semmivel nem foglalkozok, csak hogy én jól érezzem magam.

És most ez nekem jó.

"Szeretni annyi, mint sebezhetővé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul, és esetleg meg is szakad. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy sértetlenül megőrzöd, nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be hobbikba és apró élvezetekbe; kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzőséged ládikájába vagy koporsójába. És abban a ládikában a szíved elkezd változni.Kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz."

Clive Staples Lewis

Tóth Árpád:

"Magam vagyok. Nagyon.
Kicsordul a könnyem. Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Farigcsálok lomhán egy dalon.
Vézna, szánalmas figura, én. Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén."

Kicsit utánanéztem a depinek a neten. Sokat megtudtam róla, és mit mondjak, marhára feldobódtam tőle... Tetszik vagy nem, a tünetek pontosan illenek rám, és kiderült az is, hogy ez a sok nyomorúságom, ilyen-olyan testi fájdalmak is a depresszió társai. Az is világossá vált számomra, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen dokim van. Meg Legjobbam.

Nem könnyű a dolog, eléggé szélsőségesen hangulatingadozok, egyik pillanatban Jagisan ellenkezek, miszerint semmi bajom, csak múló rosszkedv, a következő pillanatban meg már félek együtt lenni magammal egyedül, mert olyan gondolataim vannak...

Átvizsgáltam a problémát. Kielemeztem, és döntésre is jutottam. Egy célom van jelenleg, meggyógyulni. Mi kell ehhez? Először is elfogadni azt, hogy most ez van, és ez ami van, egy betegség. Nem abba kell energiát fektetnem, hogy tiltakozzak ellene, hogy mi "nem" vagyok, hanem arra kell koncentrálnom, hogy mi - vagyok. A pozitív megerősítés az egyik legfontosabb dolog. Hiszen nem mindegy, hogy mire küldöm az energiát, mit erősítek vele. Ha elfáradtam, akkor el vagyok fáradva, nem kell "majdénmegmutatom" módszerrel erőszakosan felkelni és továbbmenni. Mert így úgysem sikerül. Pihenni kell, energiát gyűjteni, majd szépen, lépésről lépésre elindulni. A kulcsszó itt is az elfogadáson van. Ha kűzdök ellene, nem fogadom el, az életben nem fogok kimászni belőle, mert harcolok ellene. Ha elfogadom, akkor már van min dolgozni. Ezt is úgy kell felfognom, mint az életben mindent: egy kihívás, megoldandó feladat.

Felmerül a kérdés: vajon miért? Itt is, mint mindenhol ott van az ok és okozat törvénye. Sokminden ok vezetett idáig, aminek ez lett a következménye - okozata. Viszont ha elkezdek új okokon dolgozni, az is beér előbb vagy utóbb és az okozata a gyógyulás.

Felmerül a gondolat: dehát én nem ilyen típus vagyok. Erre Zoli ma visszakérdezett: "a kérdés az, hogy milyen típus nem vagy?" Hát ja... az a típus vagyok, aki túlságosan érző... ez is egy ok, amiért ide jutottam... Persze néha rámjön a fogadkozhatnék: nem leszek ilyen, keményítek, lesz ezentúl irgum-burgum... de ezen én is csak nevetek. Ilyen vagyok, nem másmilyen. Egy túlságosan érző lélek.

Kérdés: hogy juthatok ebből ki? Először is, amikor jön a sötét időszak, amikor sínen-elalvási dolgokról álmodozom, nagyon kell koncentrálni, hogy ne engedjek a kísértésnek. Az öngyilkosok 50%-át kezelik depivel állítólag - és egy csomó betegség van, amit fel sem ismernek. Csak magammal foglalkozok, ha sírnom kell sírok, aludnom kell, alszok. És, mindenképpen magas prioritással nyom latba a meditáció, amit az utóbbi időben elhanyagoltam. Amikor rendszeresen meditáltam, teljesen rendbenvolt a lelkem.

A blogommal eddig sem toplista helyezésre törekedtem, és valószinű, hogy olvasókat-kommentelőket veszítek ezzel a depi dologgal, hiszen ki szeret betegségekről, rosszullétekről olvasni? De ez engem nem zavar. Terápiás célzattal - is - írom a blogot ezentúl, még akkoris, ha csak én olvasom, ez is a gyógyulás egyik eszköze.

Ma visszamentem dokihoz. A leletekkel minden rendben, az egészségemmel ilyen szinten semmi baj nincs. Viszont van nekem egy olyanom, hogy orvosilag megállapított depresszió. Ez magyarázat minden tünetemre, a szélsőséges hangulatingadozásokra, az "ok nélküli" bőgésekre, a mérhetetlen fáradtságra, az antiszocira és még a sínes gondolataimra is, meg mindenre még, ami van... Próbáltam magyarázni, szépíteni, de láttam a dokin, hogy nincs értelme. Régóta ismerjük egymást, és egyből lecsekkolta, ahogy beléptem az ajtón, hogy én - nem én vagyok... azt hiszem, marha mázlista vagyok, hogy van egy ilyen orvosom. Azt mondta, hogy az "erőseket" tudja ez az egész igazán elkapni... Rákérdeztem, hogy a munkaterápiához mit szólna (nem gondolkodnék, dolgoznék), de úgy nézett rám, mint egy űrlényre. Ott adnom kellene, és nekem nincs miből. Szigorúan eltiltott mindentől, csak és kizárólag a pihenéssel, önmagam helyrerakásával szabad foglalkoznom. Szóval nemcsak egy szimpla rosszkedvem van, hanem beteg vagyok. Mert a depresszió bizony betegség. Na, ilyenem még úgysem volt... és nem akarom, hogy sokáig legyen még... az orvos azt mondta, hogy ez nem egy nátha, amiből egy hét alatt kigyógyulok, de ha kezelve van, ha segítenek, akkor sikerülni fog... Milyen dolog már ez, segítségre van szükségem... nekem???

Legjobbam a múltkor depressziót emlegetett, most elmeséltem neki, hogy mi van, és egyből mondta, hogy ő bizony ezt mondta a múltkor is, és akkor sem szimpla rosszkedvre célzott, hanem az orvosilag kezelendő depresszióra. Meg kell állapítanom, tényleg ő a Legjobb, mert egyből lecsekkolta, és mégcsak nem is orvos... holnap találkozunk, és ígéretet kaptam rá, hogy feltuningol, megteszi amit tehet...

Hát nem vagyok feldobva. Átgondoltam, hogy milyen időszakon mentem át az utóbbi időben, hogy milyen történések, mik és kik járultak ahhoz, hogy most itt vagyok... és igencsak bepipultam. Nem tudom elhinni! Persze nemcsak mások hibája ez az egész, én vagyok a túl érzékeny lelkületű, akinek túl nagy az igazságérzete... mindig csak adtam, gyakran olyanoknak is, akik nem érdemelték meg, sokan-sokszor fájdalmat adtak cserébe... ami ide juttatott... nekem semmi nem maradt...

Nagy lecke ez nekem... Meggyógyulok, rendbejövök és gyökeresen változtatok az életemen. Rajtam múlik a dolog: soha, senki és semmi nem juttathat többet ide... ezentúl csak akkor adok, ha én is kapok - jót... mert ez így túl nagy árba kerül nekem...

Most megint nagyon összezuttyantam és kétségbeestem... nem hiszem el, hogy ide jutottam...