Ma visszamentem dokihoz. A leletekkel minden rendben, az egészségemmel ilyen szinten semmi baj nincs. Viszont van nekem egy olyanom, hogy orvosilag megállapított depresszió. Ez magyarázat minden tünetemre, a szélsőséges hangulatingadozásokra, az "ok nélküli" bőgésekre, a mérhetetlen fáradtságra, az antiszocira és még a sínes gondolataimra is, meg mindenre még, ami van... Próbáltam magyarázni, szépíteni, de láttam a dokin, hogy nincs értelme. Régóta ismerjük egymást, és egyből lecsekkolta, ahogy beléptem az ajtón, hogy én - nem én vagyok... azt hiszem, marha mázlista vagyok, hogy van egy ilyen orvosom. Azt mondta, hogy az "erőseket" tudja ez az egész igazán elkapni... Rákérdeztem, hogy a munkaterápiához mit szólna (nem gondolkodnék, dolgoznék), de úgy nézett rám, mint egy űrlényre. Ott adnom kellene, és nekem nincs miből. Szigorúan eltiltott mindentől, csak és kizárólag a pihenéssel, önmagam helyrerakásával szabad foglalkoznom. Szóval nemcsak egy szimpla rosszkedvem van, hanem beteg vagyok. Mert a depresszió bizony betegség. Na, ilyenem még úgysem volt... és nem akarom, hogy sokáig legyen még... az orvos azt mondta, hogy ez nem egy nátha, amiből egy hét alatt kigyógyulok, de ha kezelve van, ha segítenek, akkor sikerülni fog... Milyen dolog már ez, segítségre van szükségem... nekem???

Legjobbam a múltkor depressziót emlegetett, most elmeséltem neki, hogy mi van, és egyből mondta, hogy ő bizony ezt mondta a múltkor is, és akkor sem szimpla rosszkedvre célzott, hanem az orvosilag kezelendő depresszióra. Meg kell állapítanom, tényleg ő a Legjobb, mert egyből lecsekkolta, és mégcsak nem is orvos... holnap találkozunk, és ígéretet kaptam rá, hogy feltuningol, megteszi amit tehet...

Hát nem vagyok feldobva. Átgondoltam, hogy milyen időszakon mentem át az utóbbi időben, hogy milyen történések, mik és kik járultak ahhoz, hogy most itt vagyok... és igencsak bepipultam. Nem tudom elhinni! Persze nemcsak mások hibája ez az egész, én vagyok a túl érzékeny lelkületű, akinek túl nagy az igazságérzete... mindig csak adtam, gyakran olyanoknak is, akik nem érdemelték meg, sokan-sokszor fájdalmat adtak cserébe... ami ide juttatott... nekem semmi nem maradt...

Nagy lecke ez nekem... Meggyógyulok, rendbejövök és gyökeresen változtatok az életemen. Rajtam múlik a dolog: soha, senki és semmi nem juttathat többet ide... ezentúl csak akkor adok, ha én is kapok - jót... mert ez így túl nagy árba kerül nekem...

Most megint nagyon összezuttyantam és kétségbeestem... nem hiszem el, hogy ide jutottam...