Kicsit utánanéztem a depinek a neten. Sokat megtudtam róla, és mit mondjak, marhára feldobódtam tőle... Tetszik vagy nem, a tünetek pontosan illenek rám, és kiderült az is, hogy ez a sok nyomorúságom, ilyen-olyan testi fájdalmak is a depresszió társai. Az is világossá vált számomra, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen dokim van. Meg Legjobbam.
Nem könnyű a dolog, eléggé szélsőségesen hangulatingadozok, egyik pillanatban Jagisan ellenkezek, miszerint semmi bajom, csak múló rosszkedv, a következő pillanatban meg már félek együtt lenni magammal egyedül, mert olyan gondolataim vannak...
Átvizsgáltam a problémát. Kielemeztem, és döntésre is jutottam. Egy célom van jelenleg, meggyógyulni. Mi kell ehhez? Először is elfogadni azt, hogy most ez van, és ez ami van, egy betegség. Nem abba kell energiát fektetnem, hogy tiltakozzak ellene, hogy mi "nem" vagyok, hanem arra kell koncentrálnom, hogy mi - vagyok. A pozitív megerősítés az egyik legfontosabb dolog. Hiszen nem mindegy, hogy mire küldöm az energiát, mit erősítek vele. Ha elfáradtam, akkor el vagyok fáradva, nem kell "majdénmegmutatom" módszerrel erőszakosan felkelni és továbbmenni. Mert így úgysem sikerül. Pihenni kell, energiát gyűjteni, majd szépen, lépésről lépésre elindulni. A kulcsszó itt is az elfogadáson van. Ha kűzdök ellene, nem fogadom el, az életben nem fogok kimászni belőle, mert harcolok ellene. Ha elfogadom, akkor már van min dolgozni. Ezt is úgy kell felfognom, mint az életben mindent: egy kihívás, megoldandó feladat.
Felmerül a kérdés: vajon miért? Itt is, mint mindenhol ott van az ok és okozat törvénye. Sokminden ok vezetett idáig, aminek ez lett a következménye - okozata. Viszont ha elkezdek új okokon dolgozni, az is beér előbb vagy utóbb és az okozata a gyógyulás.
Felmerül a gondolat: dehát én nem ilyen típus vagyok. Erre Zoli ma visszakérdezett: "a kérdés az, hogy milyen típus nem vagy?" Hát ja... az a típus vagyok, aki túlságosan érző... ez is egy ok, amiért ide jutottam... Persze néha rámjön a fogadkozhatnék: nem leszek ilyen, keményítek, lesz ezentúl irgum-burgum... de ezen én is csak nevetek. Ilyen vagyok, nem másmilyen. Egy túlságosan érző lélek.
Kérdés: hogy juthatok ebből ki? Először is, amikor jön a sötét időszak, amikor sínen-elalvási dolgokról álmodozom, nagyon kell koncentrálni, hogy ne engedjek a kísértésnek. Az öngyilkosok 50%-át kezelik depivel állítólag - és egy csomó betegség van, amit fel sem ismernek. Csak magammal foglalkozok, ha sírnom kell sírok, aludnom kell, alszok. És, mindenképpen magas prioritással nyom latba a meditáció, amit az utóbbi időben elhanyagoltam. Amikor rendszeresen meditáltam, teljesen rendbenvolt a lelkem.
A blogommal eddig sem toplista helyezésre törekedtem, és valószinű, hogy olvasókat-kommentelőket veszítek ezzel a depi dologgal, hiszen ki szeret betegségekről, rosszullétekről olvasni? De ez engem nem zavar. Terápiás célzattal - is - írom a blogot ezentúl, még akkoris, ha csak én olvasom, ez is a gyógyulás egyik eszköze.
