Találkoztam a segítőmmel. Mindig pszichológusnak hívom, pedig nem az. Mentálpszichológus - ami óriási különbség. Andreának hívják, ami már egy jó pont. Határozott személyiség, óriási tapasztalattal bántalmazottak segítésében - hiszen egy ilyen alapítvány munkatársa, ott is ismertem meg. Jó volt kimondani leplezetlenül, a maguk nyers valóságában az érzéseimet valakinek, aki nem sajnált, nem okoskodott, nem ítélkezett - csak jelen volt, figyelt és támogatott. Terápiára továbbra sincs szükségem, de bizonyos változtatásokra igen és ebben rengeteget tud segíteni.
Jelenleg a helyzet az, hogy bár érzelmi-intuitív alapokon működök, a traumák hatására blokkoltam ezt az énemet. Ez teljesen igaz, hiszen anno rengeteg verset írtam, lélekszösszenetet, lélekcseppet - ezért is volt a blogom neve "cseppek".. egy ideje ez nem megy.. Mivel rengeteg támadás ért a "túlérzékenység" miatt, átmentem totál racionális, logikán alapuló gondolkodásba. Mindent aggyal akarok megoldani és sokat teszek is érte, így kognitív szinten kimaxoltam minden lehetőséget, ami adott volt, így ezen a szinten előrébb nem jutunk már - mélyebb szintre kell ereszkedni - a lélek szintjére. Jó kis kihívás, de a jó hír, van, aki velem tart.
Első feladat, vásárolni egy füzetet és egy tollat és kézzel írni - már ez kihívás számomra, hiszen - már csak a szakmámból adódóan is - a számítógépen dolgozok. Szerencsére volt itthon füzet, előkaptam hát, pont Yoda van az elején, teljesen illik a képbe "az Erő velem van".
Aztán gondolkodtam, hogy mihez nyúlhatok még és rájöttem, hogy egy dolog azért mégis van, ami a lelkemből jön - a fényképeim. A felfüggesztett facse fiók már úgy is marad, nem hiányzik, az instagram viszont jó helynek tűnik - jöjjön, aminek jönnie kell, mély levegő - újra aktiváltam az oldalam és oda töltöm fel a képeimet. Innentől az a terápiás "blogom". Szó sincs arról, hogy profi volnék, de nem is arról szól a történet.
Ezt a blogot nem írom tovább, néha-néha lesz egy bejegyzés - úgy mint régen, a kezdetekkor - terápiás célzattal - önmagam számára.
Nem az számít, hogy ki-mit tesz, hogy az őseim hogy nyúlnak utánam, hogy pokollá tegyék az életemet. Az számít, hogy ÉN eljussak arra a szintre, hogy ez már ne érintsen meg. És én ezért bármire képes vagyok. Még arra is, hogy kinyissam a mélyen eltemetett pincét, ahová minden traumám bezártam...
Mert hát... nekem legalább van bátorságom elismerni azt, hogy vannak traumáim és hogy a problémáim jelentős része ezen traumák miatt van - és van erőm ahhoz, hogy változtassak az életemen.
Sosem azok akarnak meggyógyulni, akik bántalmaznak...
Fordított világ - bár a bántalmazók tűnnek erősnek, de ez csak a látszat... gyengék. Csak addig bántalmazhatnak, amíg a másik ezt engedi nekik. De ez nem az, aminek látszik, és nem lehet azt mondani, hogy "velem ez nem történhetne meg". Senkinek nem kívánom, hogy megtapasztalja, de megtörténhet, a legerősebbekkel is, pláne akkor, ha a bántalmazó családtag. Több mindent tűrünk el családtagtól - hiszen az ember - normális esetben - a szeretteit nem bántja. Aztán eljön a pillanat, amikor elég és azt mondjuk: kösz, nem. Ez nem az én terhem, hanem a tied, vidd és kezdj vele, amit akarsz... Hiába kaptam egy életet tőled ez nem jogosít arra, hogy bármit eltűrjek. Boxold le magadban a saját traumáidat, esetleg a házastársaddal, rúgj a falba, de többet belém nem fogsz - ne terheld rám, a gyerekre azt, amihez semmi közöm.
Na ez jön most - annyi mindenen változtattam már az életemben - ez is sikerülni fog.
És egy biztos: NEKEM nincs miért szégyellnem magam. Szégyellje magát az, aki a szeretet nevében bántalmazza a saját gyerekét akár szóval, akár tettekkel.
És még valami: jobban ki fogok állni magamért, mert mindig én vagyok a megértő, az együttérző, az alkalmazkodó... de igaz: "ha mindig csak megértek, hol maradok én?" hát sehol.. nem voltam IDÁIG.
