Vannak azok a szerencsések, akik élnek, éldegélnek, de az életvezetésük nem tudatos. Miért tartom őket szerencsésnek? Mert boldogok a lelki szegények... sokkal nehezebb helyzetben vagyok én, aki tudatosan élek, tisztában vagyok önmagammal és ez azt is jelenti, hogy pontosan tudom, hogy az életem honnan és hová tart, mit csinálok jól vagy rosszul. Ez pontosan azt jelenti, hogy sokszor tudnám a fejem a falba verni azért, mert nem állok ki magamért úgy, ahogy kellene.

Gyerekként fizikailag és lelkileg is bántalmaztak a szüleim. A mai napig tisztán előttem van a kép, amikor egy ütés után fellázadtam és tűzzel telve anyám szemébe néztem és kijelentettem, innentől kezdve soha, senkitől nem tűröm el a fizikai bántalmazást, és aki veszi a bátorságot, hogy megüssön, annak visszaütök. Akkor anyám adott még egy pofont, és én bizony visszaadtam. Nem vagyok rá büszke, de a mai napig helyesnek tartom a döntésemet.

Azóta nem sokan akartak megütni. Ha valaki fizikai bántalmazást helyez kilátásba, nem meghúzom, hanem inkább kihúzom magam és a másik szemébe nézve, nyugodtan mondom: "Gyerünk, én nem félek tőled!" Amikor megkérdik, miért nem csak annyit mondok: "Félj tőlem inkább te!".
Kemény munkával feldolgoztam az ebből fakadó lelki sérüléseimet... erőt kovácsoltam belőlük, senkitől és semmitől nem félek már...

Na de a lelki bántalmazás, keményebb téma... Végig követi az életemet - mindig olyan kapcsolatokat vonzottam be, ahol lelkileg tiportak. Mivel én mindenkiről jót feltételezek és bízok másokban, sőt, meggyőződésem, hogy mindenki képes megváltozni (ha én is, akkor más is) ezért velem az ilyen lelki manipulátoroknak viszonylag könnyű dolguk volt eddig. Mert megbocsátottam és adtam új esélyt. Persze, egy idő után, amikor elegem lett, fogtam és úgy lezártam a kapcsolatot, hogy onnan már nem volt visszaút, de ez az idő nálam sajnos sokáig tartott, hiszen annyira, de annyira bíztam a változásban...

Ez a mai napig nehezen megy... mindenkiről azt feltételezem, hogy olyan mint én... ezt tudom adni, ezt várom el... de az élet nem csak játék és mese... így hát újra és újra csalódnom, fájnom kell...
Tudom, hogy minden belőlem ered, az én visszatükröződésem... Így hát dolgozok magamon, dolgozok az önbecsülésem, önszeretetem helyreállításán, és bizony nap mint nap verem a fejem abba a bizonyos falba... jó úton haladok, ám az, hogy a mai napig hagyom, hogy emberek méltatlanul viselkedjenek velem, még mindig gyenge pontom.
Sőt... eddig azt is hagytam, hogy bebeszéljék nekem, hogy én vagyok a hülye, mert ilyen vagyok...

Ami igaz is, vállalom a felelősséget, pontosan tudom, hogy én vagyok a hülye. De nem azért, mert ilyen vagyok, hanem azért, mert hagyom, hogy megtörténjen, hagyom, hogy bántsanak.

Mert születésem óta azt verték belém, hogy értéktelen vagyok, és ezt érdemlem - és ezt nagyon nehéz levetkőzni.

Újra és újra nekifutottam, nekifutok eme rossz berögzülés átkódolásának, és most eljutottam odáig, hogy képes vagyok ugyanazzal a tűzzel és a lendülettel, elköteleződéssel kijelenteni, ahogy anno a fizikai bántalmazásom ellen kifakadtam:

Soha többé, senkinek nem engedem, hogy lelkileg bántalmazzon!