...nem is olyan régen totális ko-val feküdtem a padlón, azon gondolkodván, hogy maradjak-e ott végleg, vagy képes leszek-e még valaha is felállni... minden szempontból egy totális katasztrófa volt az életem... mindent kikötöttek, elzártak, letiltottak, kajára sem volt pénzem, fűteni sem - télen csak az Őrangyalaimnak köszönhetően nem fagytam meg... De azért én csak a fejembe vettem, hogy márpedig én győztes vagyok, úgyhogy mindent megteszek, hogy felálljak és elérjem azt az életszínvonalat, ami a házasságom előtt volt... és ez így történt, minden nap nagyon keményen dolgoztam, a munkahelyemen is, és magamon is, az életemen... Most meg kezd visszaszivárogni az "élet" - a komfort - a kecóba, és belém...
És most van, hogy emiatt sírom el magam, hogy lám, azért csak megcsináltam... jó, még nem teljesen, mert van még sok, nagyon sok megoldandó feladatom, de vannak sikereim is, amik hajtanak előre és tovább, és lendületet adnak, motiválnak, hogy igen, képes vagyok rá - és kábé úgy érzem magam, mint egy országos bajnok és edzek keményen tovább, hogy világbajnok lehessek.... a jók között is a legjobb....
Nagyon, nagyon sokat változtam... hol van már a régi énem...? Sokan rossz tulajdonságnak tartják a makacsságot... de én továbbra is azt mondom, nekem az az egyik legjobb tulajdonságom... ha valamit a fejembe veszek, akkor én azt meg is csinálom... márpedig én a fejembe vettem, hogy győztes vagyok, sőt, legyőzhetetlen...
És bizony, sokszor eszembe jut, hogy milyen sok segítséget is kaptam... nagyon szerencsés ember vagyok, mert amikor a padlón voltam, akkor is a barátaim ott voltak velem, nem hagytak magamra, segített mindenki, ahol tudott... ki ezzel, ki azzal, ki jó szóval, ki egy tökéletesen időzített "pofonnal"... azt hiszem ez az, amit soha nem tudok meghálálni... talán csak azzal, hogy bebizonyítom, akármennyire is mélyre jutunk a Pokolba, ha nem odavalók vagyunk, az kivet magából...