Időnként látok ősbölcs kiírásokat arckönyvön, különböző - szerelmi, drámai - témakörökben. Általában jól tolerálom őket, tovább görgetek aztán szevasz.
Most egy ismerős a nagy szerelmi-bánatos drámája keretében megosztotta, hogy "mindig akkor marad az ember egyedül, amikor szüksége lenne valakire" - vagy valami hasonló megnyilvánulás volt, nem tudom már pontosan idézni és nem érzek energiát ahhoz, hogy most előkeressem.
Szívem szerint odaírtam volna, hogy azt kapod, amit adsz. Ha nincsen senki, amikor szükséged lenne valakire, akkor nyilván te sem voltál, amikor valakinek szüksége volt rád.
Az emberek általában nem egy emberrel állnak kapcsolatban, ergo a nagy számok törvénye alapján, valaki kell, hogy legyen, aki van a bajban is. Lehet száz sekélyes kapcsolat, ismerős, cimbi és haver néven, de egy barátságot építeni kell, azért tenni kell.
Ha normális emberi kapcsolatokat építünk és ápolunk a megfelelő emberekkel, akkor sosem vagyunk egyedül.
A tapasztalatom az, hogy akármennyire is zárkózott típus vagyok, tudom, hogy kik azok, akiket bármikor, és tényleg bármikor felhívhatnék, hogy baj van. És ez nagyon megnyugtató érzés. Sőt, volt arra is példa, hogy amikor segítséget kínáltak, én makacs fejjel, minden erőmmel ellenálltam, nem akartam elfogadni, ám ennek ellenére a barát segített - és közölte, hogy márpedig megtanulsz elfogadni is (örökké hálás leszek érte!). Persze lehet, hogy itt ismét a naivságom és az idétlen ideám áldozata vagyok, de ezt azért nem hinném :)
Szóval bocs, de aki úgy érzi, hogy egy barátja sincs, az drámázás helyett kezdjen el gondolkodni azon, hogy vajon miért is alakult így?
És ilyenkor nagyon gazdagnak érzem magam... időnként szivat az élet, de nekem vannak barátaim :)
