A pasik ki vannak akadva, ha egy nő veszekedni kezd, netán hisztizik. És itt ne a végletre gondoljuk, a "thp" (értsd: tipikus hisztis picsa), akinek a hiszti a lételeme, hanem amikor elfogy a türelem és borul a bili. 

Azám, de ha az ember szép szóval kéri, normálisan, a pasik sokszor a fülük botját nem mozgatják, sőt, még ők vannak kiakadva, hogy "miért kell félévente rám szólni, mondtam, hogy megcsinálom!" 

Ám, amikor eljön a pillanat, és a nő elveszíti türelmét és kitör rajta a rapli, a pasi riadt fejjel húzza össze magát és csinálja meg rögtön azt, amit már hónapokkal ezelőtt megígért, és kb. 2 perc idejébe telt. És közben persze méltatlankodik, hogy miért kell a hiszti, meg a balhé, miért nem lehet szépen kérni...

... ismét az emlékkép... Ausztria, vadvízi evezés, egy lehetőség a magasból, egy szikla pereméről a Salza folyóba ugrani...  a folyó rohan, zúg tova... ott állok a szikla szélén és nézek a mélybe... mennék, de a félelem visszatart... már mindenki leugrott, csak én bizonytalankodok itt... visszalépek... majd a dac újra teret kért magának, és ismét a szikla szélére lépek... a csapat elindult tovább... elkönyvelték, hogy úgysem ugrok... 

nem tudok lelépni sem, de távozni sem... csak az lüktet bennem, hogy most van itt a lehetőség, és most kell cselekednem... mert ha most nem teszem meg, lehet, hogy több ilyen alkalom nem lesz... egész életemben bánni fogom, hogy nem tettem meg... és egyébként is, mi lehet a legrosszabb, ami történik... baj nem történhet, hiszen lent várnak, és figyelnek arra, hogy biztonságban legyek... és akkor, elszántam magam... vettem egy mély levegőt, és ugrottam... 

azóta is ott van bennem az érzés, ami ez felszabadított bennem...  boldogság, az öröm, a szabadság... a tudat, hogy megtettem... azóta is abból merítek erőt, hiszen tudom, ha nem tettem volna meg, a mai napig bánnám... sorsfordító lépés volt...

Éreztetek már úgy, hogy tudtátok, hogy mit kell tenni, mi a helyes, a jó lépés, mi lenne a legjobb nektek, ám amikor a lépésre került volna a sor, leblokkoltatok? Mint egy pánikroham, olyan az egész...

Húztátok-halasztottátok a lépést, és közben irtó pocsékul éreztétek magatokat, mert tudtátok, hogy mit kellene tenni... de a félelem győzött... közben gyűlöltétek az érzést, a félelmet, a gyávaságot... valahol magatokat is...

 

Nálam ez rendszeres volt... A berögzült viselkedésminták blokkoltak. A félelem a visszautasítástól, csalódástól, ettől-attól. A bizonytalanság, a kétség és a halogatás pedig negatív jövőképet, stresszt, feszültséget hozott létre, ami szívta az energiát. 

Ezeket a berögzült viselkedésmintákat nehéz felülírni. De nem lehetetlen.

Mostanában elkezdtem aktívan lépni, és felszámolni dolgokat, megtenni lépéseket, megtenni cselekedeteket, amelyeket eddig nem tettem meg, vagy halogattam.

Már a döntés pillanatában érzem a megkönnyebbülést. Amikor cselekvésre szánom el magam, ugyanúgy jön a blokk, a pánikroham, a negatív fantáziaképek... ugyanúgy, ahogy eddig mindig.... de azóta hoztam egy döntést... eldöntöttem, hogy ezek engem többé nem korlátoznak. És csakazért is cselekszem. Csak azért is megteszem. Mert a célra koncentrálok és arra, amit el akarok érni...

A cselekvés után nagyon nagy megkönnyebbülést szoktam érezni, elönt az energia és az erő. És a büszkeség, hogy képes voltam rá, hogy megtettem. 

Ez pedig erőt ad ahhoz, hogy a következő lépést is megtegyem. 

Az első a legnehezebb, az eleje nagyon nehéz, de lépésről-lépésre, cselekedetről-cselekedtre egyre könnyebb. 

Egyszer eljön az az idő, amikor ez lesz a berögzült viselkedésmintám és nem blokkolok le többé attól, ha cselekednem kell.

Időnként, főleg ilyenkor, a nyári szabadságolások alkalmával, amikor alig lézengünk itt bent, behozom magammal Királyfit a melóhelyre. 

Ilyenkor leül szépen egy szabad asztalhoz, vagy irodába, és ott elfoglalja magát. Tegnap is velem jött, beültettem a szomszéd irodába, és egész nap hangját sem hallottam. Ha ennie kellett, evett, ha innia kellett, ivott, kiment, elvégezte a dolgát, mindent egyedül, egy mukk nélkül. Nekem meg annyi munkám volt, hogy el is felejtkeztem róla, hogy itt van...

Mondták is, hogy fantasztikus gyerkőc, mert nem nyüzsög, nem jár két percenként a nyakamra, nem nyűgösködik, nem követeli magának a figyelmet. 

Mi mindig, szépen, mindent megbeszélünk és mindent elmagyarázok neki, így azt is megbeszéljük előre, hogy mi fog történni, hogyan kell viselkedni és miért. Nyilván éppen ezért fogadja el és érti meg, hogy a munkahelyemen dolgoznom kell. Rém büszke vagyok az én értelmes kisfiamra, és arra, hogy így együtt tudunk működni...

Sőt, tegnap a szendvicsből, amit gyártott, még egyet kaptam én is, életem egyik legfinomabb szendvicse volt...  :)

Tudom én, mostanában illik szidni a tűzijátékot... ezért, azért, amazért... nos, én ezzel a részével nem foglalkozom. Ha már így alakult, hogy van, én nem a politikával foglalkozok... hanem a jó oldalával a dolgoknak... 

Úgyhogy tegnap felkerekedtünk és a Duna partról megcsodáltuk. 

Óhatatlanul is ránk tört a nosztalgia, az összehasonlítás a gyerekkorunkkal... akkoriban, mint a heringek úgy álltunk, nem lehetett elférni, órákkal előbb oda kellett érni, hogy látni lehessen a tűzijátékot.. most odaértünk 9 óra előtt öt perccel, és még lent, a parton is tágasan, szellősen voltunk... akkoriban mindig leoltották a fényeket, most nem... égtek a lámpák ugyanúgy tovább, és ez elvett az élményből... és ami a legjobban zavart, hogy az egésznek nem adtak semmilyen keretet. Szólt a rádió, aztán egyszercsak mindenféle átvezetés nélkül kezdődött a durrogás, majd ahogy jött, úgy véget is ért, és visszakapcsolták a rádiót. 

Én személy szerint nagyon hiányoltam a Himnuszt...

A tűzijáték maga viszont nagyon tetszett, pont az egyik "alá" álltunk be, és fantasztikus élmény volt így csodálni a rengeteg "hullócsillagot". Úgy néztük, mi felnőttek is, tátott szájjal, mint a gyerekek, és úgy is lelkesedtünk "nézd ez de szép, hú odanézz az milyen gyönyörű"... de akármilyen szép is volt.. vesztett a fényéből... hiányérzetem maradt utána... nem a pompa, nem a ragyogás... a keret...