Szeretem a régi blogjaimat olvasgatni.

Igen, tudom, a pszichológusok ezt hívják nárcisztikus jellemnek (oké, de ki szeressen engem, ha nem én?).

Szeretem azt az érzést, hangulatot, világot, amit akkor át tudtam adni... most egy megkopott, meggyötört lélek lakik bennem... és bár érzékelem, hogy az a világ továbbra is itt van... de elhallgattak a hangok és nem jönnek a képek.. nincsen erejük megmutatni magukat... hiába kérem őket minden nap, jöjjenek elő... a lélek sötét éjszakája túl hosszúra nyúlik... de bízom benne, hogy bármelyik pillanatban jöhet a hajnal, és a nap aranyló sugarai ismét előhozzák belőlem azt a másvilágot... és ismét meg tudom mutatni, hogy mi is lakik bennem...