Régen volt itt jó kis takarító munkaerő, ám a munkáltató (aki egy külső cég) lecserélte a gárdát, mert utazást nem fizet a dolgozói részére, így pestieket vett fel helyettük.

Nos, azóta konkrétan nincsen takarítva, vagy csak ímmel-ámmal.

Ma, amikor a tárgyalóból az egy hetes szemetet nekünk kellett kidobni, mert minden úgy volt, ahogy egy hete otthagytuk, kicsit elszakadt a cérna, de jelzésünkre az volt a válasz, hogy javasolt kiírni a takarítónőnek, hogy mit csináljon. És, ami azt illeti, én is unom, hogy az irodát én takarítom, amikor megvan erre a megfelelő személyzet, aki ezért kapja a fizetését (és nem, nem esik le a gyűrű az ujjamról, de akkor utalják át a fizuját nekem).

Ergo, ezentúl külön A/4-es lapokon hívjuk fel a figyelmét arra, hogy végezze el a munkáját (vigye ki a szemetet, takarítsa ki a mosdót etc.).

.... mert a bevált, munkáját jól végző és megbízható (!!!) takimami nem kell, mert képes bejárni vidékről kis gonosz és az sokba kerül.

Szűk, kicsit átlátszó fehér ruha alá felvett erőteljesen mintás mama-bugyi, hát nem igazán illik a képbe, de persze lehet, hogy most az a trendi, nem tudhatom, azt viszont tudom, hogy a ma reggel előttem bicikliző óriási fenék, átlátszó fehér leggingsben, S-es méretű tangában (és annak látványos mellékhatásaival), derék felett érő pólóban, háááát..... nem volt jó indítása a napnak.

Legalábbis számomra.

Szeretem, amikor emberek figyelnek a másikra. És ehhez a mondathoz gondoljátok oda a fintoromat is.

Történt ugyanis, hogy az egyik kedvenc blogom blogírója hivatalos formában, szépen-hosszan leírta, hogy ő bizony unalmában ekkor meg ekkor, így és így kilehelte a lelkét. Egyértelmű volt, hogy kiről szól a bejegyzés, hiszen még a saját nevét is beleírta.

Na, jött is a kommentelő a mélységes együttérzéssel az eltávozott miatt...

... aki képes vagyok a gyerekem kedvéért 45 percet sorban állni a kürtöskalácsért.

Na jó, én is.