Nem mindig könnyű feldolgozni azt, amikor úgy érezzük, hogy valami olyat tettek ellenünk-velünk, ami igazságtalanság, netán megalázó dolog. Csak állunk a tettel szemben és nem értjük, hogy lehet a másik ilyen szemét/bunkó/megalázó, netán gerinctelen.
Nem maga az ember gonosz, hanem egyszerűen arról van szó, hogy mindenki azt tudja adni magából, ami benne van. A lélekben lévő sérülések néha önálló életre kelnek, és rombolni kezdenek, és ez azzal jár, hogy sokszor fájdalmat okozunk másoknak, úgy, hogy nem is akarunk.
Mindenkinek vannak lelki sérülései, kinek kisebbek, kinek nagyobbak és ezeket mindenki a személyiségének megfelelően, a maga módszereivel igyekszik feldolgozni.
Nem tudhatjuk, hogy kit mi motivál a cselekedeteiben, hogy mit takar a viselkedése, hogy milyen a múltja, hogy milyen emlékei, élményei vannak, és nem is szükséges boncolgatni ezt. Csak tiszteletben kell tartani, és egyszerűen el kell fogadni, hogy a másik is ember, és most ezt tudja adni.
Persze, ez sokszor nehéz, hiszen meghozzuk az ítéletet, hogy mi ilyet nem tennénk mással. De legyünk őszinték magunkkal, lehet, hogy ilyet nem, de mi is bántottunk meg már másokat. Kivel nem fordult még elő olyan, hogy bal lábbal kelt és ez a nyűgös viselkedése által másokon csapódott le? Na ugye.
Az viszont rajtunk múlik, hogy hogyan kezeljük a minket ért hatásokat. A fentiekre való emlékezéssel egyből máshogy tekintünk rá, hiszen átérezzük, hogy valójában neki a rosszabb... Mi el tudjuk dönteni, hogy engedjük-e, hogy megbántson minket, de az ő lelkében viszont ott lüktet a fájdalom, amitől (még) nem tudott megszabadulni.