A kutyám nagyon fel tud mérgelni, mert mire hazaérek a munkából, konkrétan átpakolja a kertet és persze fel is ássa, a leghülyébb helyeken (kincs még nem került elő).
De a méreg csak addig tart, amíg meg nem látom, hogy mennyire boldog, hogy végre otthon vagyok, ahogy örül nekem, ahogy örömében ugrál, mint egy kölyökkutya, és amikor meg akarom róni, akkor jön, bújik, dugja oda azt a nagy busa fejét, és csak néz rám azokkal a nagy, bánatos, barna szemeivel, ahogy csak egy kutya tud nézni a gazdájára.
És akkor ismét rápillantok az aznapi rosszaság-termésre, de már mosolygok. 12 év alatt nem javult meg a kutyám, most már nem is fog, viszont úgy szeret, ahogy csak a kutyák tudnak, feltételek nélkül, önzetlenül és hűségesen... bármi is történjék... az ő szeretetére mindig számíthatok... és ez felülírja azt, hogy amíg nem vagyok otthon, ő lelkesen rosszalkodik kertészkedik.
Valahogy mindig eszembe jut az is, hogy 12 évesen már nem fiatal, és bizony egészségügyi problémái is vannak... (epilepsziás)... és csak arra tudok gondolni, hogy remélem, még sokáig velem marad, azt se bánom, ha felássa az utcát.
