Befelé nyugger mami bevág elém gurulós-huzigálós "szatyrával", mert neki sürgős. Onnantól kezdve már nem annyira fürge, ráérősen, komótosan beszenvedi magát a boltba. Megvárom türelmesen. Bemegyek utána.
Kifelé nyugger mami bevág elém gurulós-huzigálós "szatyrával". Mivel az ajtó befelé nyílik, gondoltam, segítek neki, tartom az ajtót. Nyugger maminak ez nem tűnik fel, markolja az ajtó fogóját szorosan, közben szenved a gurigásával, mert az láthatóan jól van lakatva és nehéz. Majd amikor kiműti magát a boltból, hátra sem néz, és ezerrel húzza az ajtót maga után.
Az ajtó finom visszatartásával próbálom jelezni, hogy ott vagyok mögötte és kijutásra várok, tehát emiatt felesleges bezárnia az ajtót, de nyugger mami ragaszkodik az elképzeléséhez, márpedig az ajtót ő becsukja és kész, és ennek megfelelően, kellőképpen megfeszülve húzza tovább az ajtót.
Najó. Feladom. Ajtót elengedem, az becsukódik. Nyugger mami boldog. Ajtót kinyitom, kimegyek. Ránézek a többiekre, akik még a be- és kijutásra várnak és szemüket forgatva végignézték az eseményeket, erőteljest vigyorogva megvonom a vállam és erre ők is megkönnyebbülten felnevetnek.
És mennyivel jobb így, mintha mindenki bosszankodna és idegeskedne!
Kiegészítés még:
A fickó, akinek a lova meghalt, ünnepel, mert a másik lova nyert. És, hogy ő mennyire szereti a lovát, és, hogy mennyire fáj az elvesztése. De ami a legjobb! Büszkén hirdeti, hogy jövőre is indulni fog a versenyen. Hát csak gratulálni tudok neki és azoknak, akik arra bíztatják, hogy ilyen körülmények között ismét elindítson egy lovat a versenyen.
Hát ennyi! Még azt sem hatja meg, akinek a lova meghalt! Mert "balesetek mindenhol vannak"! Hát igen, jellemző, hogy a lovak csak úgy nekimennek a palánknak, hogy belehalnak. Ha mondjuk úgy megy a ló annak a palánknak, hogy ő marad ott, a lova, akkor is elintézné ennyivel, hogy "balesetek mindenhol vannak"?
Ez meg itt az ellentábor:
És a bejegyzés:
Én is kivittem a fiam a hétvégén a Vágtás rendezvényre. Most először mentünk ki, mert szereti a lovakat. És ez volt az utolsó is.
Mi három vagy négy kört néztünk meg, az egy óra alatt, és az elég is volt.
Ahogy öregszem, úgy vagyok egyre kevésbé toleráns a bunkósággal szemben.
Már gyerekként megtanították nekem, hogy az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Részemről ez így is van, és ezt ugyanígy elvárom másoktól is. De manapság az adott szó annyit nem ér, mint a használt vécépapír. Én meg az elvárásaimmal elmehetek a sóhivatalba. A rosszabbik eset az, amikor az illető önként ígér meg valamit, esküdözik égre-földre, majd úgy ahogy van, el is felejti. És ilyenkor ki érzi magát kellemetlenül? Hát nem az, aki ígéretet tett. Még én érzem magam hibásnak azért, mert a másik tett egy ígéretet, amit esze ágába sincs betartani. Nanemá'!
A másik dolog a pontosság. De ez is összefügg az ígérettel, mert ha én azt mondom, hogy ekkor meg akkor ott vagyok, ahol, akkor, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is ott vagyok. Mert megígértem.
Persze előfordulhat bizonyos okokból késés. Ezt viszont minimum jelezni kell a másik felé, hogy az az idióta ne álljon ott feleslegesen. De az, hogy valaki akkor induljon el, amikor már oda kellene érnie... elfogadhatatlan számomra.
Számomra mind a két eset nagyfokú tiszteletlenségre vall. Márpedig, ha valaki így viszonyul hozzám, akkor tőlem se várjon mást.
Persze az ilyen emberekre az a jellemző, hogy ők viszont mindent elvárnak, ők megbeszélik magukkal, hogy kell megtenni, határidőt szabnak és utána egyfolytában piszkálnak, hogy megtetted-e, mert megígérted.
Régen persze én is olyan voltam, mint a birka.
De egy ideje nem.
Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.
Mindenki kap egy esélyt, aztán még egyet. Harmadik esély nincs. És onnantól kezdve az én hozzáállásom is olyanná válik. Valamint tíz percnél többet nem is várok senkire (kivéve megalapozott késési indoknál).
Ha meg ez nem tetszik, akkor sem én fogok változtatni először.