Van (volt) egy kispárna. Tigrises. Egyidős a fiammal. Agyonmosva, sarkai szétrágcsálva, kopott, szakadt, de nem dobtam ki, mondván, a biciklire jó lesz, hogy Királyfi azon ücsörögjön.

és még egyébként, a tornácos parasztházam tornácán idén ismét költenek a rozsdafarkúak. Egy-két évig nem jöttek, hiányoztak nagyon. Méghozzá mindkét fészekben vannak lakók és a szárnyasbébik ki is törték magukat a tojásból. Ami csodálatos még, hogy a szoba ablakból pont rájuk látunk, kukkoljuk is őket becsülettel, hogy zajlik az élet náluk, bár a fészekből pont a kis csőrük látszik ki, ahogy tátognak. Szárnyasszülők egész nap gürcölnek, hordják a kaját, ennyi éhes pocit telepakolni... aprónép meg csak magyaráz és reklamál egész nap, tologatják a kis csőrüket.

... most már van ezüst színű cirnyófülcsim is.

Hát az úgy volt, hogy ment előttünk egy igazán randa nő. A szépség persze relatív fogalom, de ez a nő leginkább az igénytelenségtől volt randa. Ritka haj"korona", ami még szőke is, loncsos, zsíros, tincsekben lógó, az arcbőre is zsíros, pattanásos, látható helyeken szőrzet (és nem a fejére gondolok) ruházata fehér és átlátszó, amiből itt-ott kibuggyant aminek nem kellene, és bringán tolta a kisfiát, kecses, trampli léptekkel, elefánt módra. Kérdeztem Királyfit, hogy vajon őt is szépnek mondaná-e, ha ő lenne az anyukája, és az volt a válasz, hogy igen, mert az ő anyukája a legszebb, akármilyen is. Mondom én, hogy a szépség relatív. De azért jobb, hogy én vagyok az anyukája, mert én tényleg szép vagyok, szóla az ifjonc. Imádom a pasit. Ő a legjobb kritikusom, megmondja azt is, ha csini vagyok, de azt is, ha nem tetszik a szerkó amit magamra húzok és akkor át kell öltöznöm. Saját ruházatát is megválogatja, most már tudom, hogy rajtam kívül neki sincs egy rongya, amit felvehetne. Így öltözünk mi ketten reggelente.