Kezemben a nagy bögre kávémmal a tornácomon köszöntöm az ébredő napot, a macskám felugrik, dorombolva hozzámbújik, kutyáim ölembe hajtják fejüket és miközben már őszülő bundájukon végigsimítok, azon gondolkodom, hogy ők mindig szeretnek. Nem várnak el semmit, de adnak és szeretetüknek semmi sem szabhat határt. Jobban kellene figyelnem négylábú társaimra, a munka és a hétköznapok elvesznek tőlük, kevés időm jut rájuk... ők mégis minden nap ugyanolyan örömmel várnak haza, és attól is nagy boldogság tölti el őket, ha csak a ház ajtaján kilépek.... Kortyolok egyet és azon elmélkedem, hogy az emberek mennyit tanulhatnának az állataiktól, de legtöbbször meg sem látják őket...
Vajon ki az őrültebb, az, kinek vannak álmai és olyat lát, amit más nem, vagy az, kit a keserűség felemészt és szinte már semmit nem lát? Álarcot húznak az emberek, önmagukra, de másokra is, egyenruhába húzott szívvel élik mindennapjaikat és közben szenvednek, de ha valaki különbözik, vagy különbözni, önmagát felvállalni vágyik, kirekesztik, bolondnak titulálják.. és igyekeznek visszanyomni, szívét-lelkét bepréselni a rá szabott ruhába, álarc mögé...
Kortyolok még egyet a kávémból, miközben a nap is felébred és tudom, lassan itt kell hagynom ezt az idilli képet... indulnom kell. Megfogadom, ma végre itthon hagyom a kényszer-ruhát, álarcot és hagyom, hogy a szívem vezessen... nem engedem, hogy mások elvárásai irányítsák az életem... Még nem tudom, elég erős vagyok-e. De minden nap újrakezdem.
