Harag nincs, csak együttérzés, hiszen tudom, neki rosszabb, mert Ő együtt él önmagával és nem tud szabadulni, magának gyártja a karmát. Én pedig teszem, amit ilyenkor szoktam a legjobbakat kívánom neki, hogy a sok rossz, amit másokkal tesz, jóként érkezzen vissza az életébe. A rosszat tőlem nem kapja vissza, mondhat rám bármit, tehet, amit akar. Üti Őt eleget az élet és önmaga.

Megint sztrájkol a vasút. Nagy hír. A mi vonalunkon úgysem járnak rendesen soha a vonatok, vagy azért mert esik az eső, vagy azért mert nem esik, vagy azért mert süt a nap, vagy azért, mert nem süt, ellopják a kábelt, leszakad a kábel, vágányzár van, baleset van, öngyilok van. Szóval, örülhetünk, ha néha abban a kegyben részesülünk, hogy - pontosan - vagy egyáltalán jön a menetrendszerinti járat. Pedig elővasút és fővonal. Most hivatalosították a lógást. Mert pénzt követelnek semmi munkáért. Jó dolguk van, elmegyek vasutasnak bafki. Remélem holnapra megemberelik magukat, mert még az ilyen birkatürelmű embernek, mint nekem is, egy idő után elfogy a türelme, az utasok így is ki vannak akadva, ebből előbb vagy utóbb nagy vasutasgyepa lesz.

"... de igyekszek segíteni a rajtam segítőkön, hogy legalább ne bántsam meg őket..." (Lacel)

Elnézést Lacel, ezt "muszáj" volt beblogolnom.... 

Jó érzés rájönni, hogy a paranoia (ismét) alaptalan volt, mert csak azért nem válaszolt az üzenetekre, mert meg sem kapta őket. Én meg már le is mondtam róla...  Viszont az eset rádöbbentett arra, hogy rossz lenne, ha nem lenne. Persze túlélném ezt is, mint minden elválást az életben, de mégis jó, hogy van Ő nekem és szeretném, hogy maradjon, mert... szeretem...

Jó dolog, amikor két (legimádottabb) szerettemmel lehetek együtt, de annál rosszabb, amikor mindkettő beteg és nem tudok segíteni, nem tudok segíteni... 

Év elején tettem egy fogadalmat, hogy többet szexelek, mint tavaly. Nos, ahhoz képest, hogy tavaly szeptemberig volt csótikám (már amikor) és vele is volt, idén szeptembertől van Férfim és elégedetten dőlhetek hátra, mert fogadalom teljesítése kipipálva, és még nincs évvége. Ráadásul a minőség nem megy a mennyiség rovására, mert ezt hívják igazi szerelmezésnek.

Ezt csak úgy leírtam.

Némi blogválságon mentem keresztül, mostanában időm sincs írni, és van, hogy leírok dolgokat, aztán kitörlöm őket, vívódom, hogy mennyire nyíljak meg és ki. Sokat változtam az utóbbi időben én is, az életem is, a blogom is. Mindenkiben sokminden rejtőzik, blogon keresztül mást mutat meg... Most, hogy változott az életem, hogy jobban vagyok, hogy a depresszió csak egy elmúlt rémálom, hogy nem fejtegetem annyit az élet rejtelmeit, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan régen, gondolkodtam azon, hogy van-e értelme a blognak, felmerült az is, hogy beszüntetem. Végülis abban maradtam magammal, hogy szeretek naplót írni és jó érzés itt is, ilyen szinten is tartani a barátaimmal a kapcsolatot, vannak, akik innen veszik le a "híreket" rólam...

Most egy kicsit egy másik oldalam bújt elő, az ironikus, a cinikus, a szókimondóbb, amitől mások meg szoktak döbbenni, látványosan megbotránkozni, pedig csak arról van szó, hogy sokszor kimondok dolgokat, amik másokat is foglalkoztatnak, csak magukban tartják, mert úgy "illik". Felmerült bennem a kérdés, hogy ez milyen fogadtatásra talál majd. Aztán jött a válasz is, miért ne írhatnám le azt, amit gondolok? Akinek jó vagyok így, annak jó vagyok, akinek meg nem, annak nem. Mióta blogolok sok változás történt a kedvencek terén is, olvasók terén is, folyamatos a fluktáció, a változás, de van "törzsgárda" is, akikről ha nem is írnak, tudom, hogy itt vannak és akikhez nem is írok mindig, de figyelemmel kísérem őket.

Mindenki gondoljon amit akar, én meg hadd írjak a saját blogomba azt, amit akarok.

Látom új játék megy mostanában, amihez én is csatlakozom! Csak azt hagyom fent az msn partnerlistámon, aki megmondja, mi volt a jelem az oviban!

(Ez már csak azért is nehéz lesz, mert én sem tudom).

Najó, egy könnyítő kérdés, milyen színű a rózsaszín papucsom?

Törpike féltékeny Férfimre, nagyon cseles dolgokkal próbálja felhívni magára a figyelmet, például egy pillanat alatt képes értelmes nagyfiúból csecsemővé visszaváltozni, sőt, az asztmás roham, köhögés is képbe kerül. Ismeri a fegyvertárát, tudja, hogy mivel lehet rám hatással és alkalmazza is a tudományát. Még jó, hogy tisztában vagyok azzal, hogy az egész csak egy színház és nem dőlök be a műsornak. Tudom, ez csak egy folyamat, az elfogadás folyamata, félti a helyét, félti az anyukáját, hogy elszakíthatnak minket egymástól. Nem lehet könnyű azt sem elfogadni, hogy meglehetősen kedveli Férfimet... Nem kevés és nem könnyű dolgokon, időszakokon mentünk keresztül együtt, az eddigi történések alapján megértem félelmét, amire tudom is a gyógyszert, türelem és szeretet. Megfelelő szintű együttérzéssel ezt is lehet gyógyítani.

Tudom, idővel elfogadja ezt a helyzetet is, megérti, hogy számomra mindig Ő marad az első.

Férfi van sok, gyerekem pedig csak Ő van.

Végtelenül szerencsésnek tartom magam azért is, mert Férfim ebben is partner. Érti és tudja miről van szó, emlékezik arra, milyen elvált szülők gyermekének lenni és milyen az, amikor anya mellett egy új férfi tűnik fel. Tudja és természetesnek tartja, hogy a gyerek az első, tekintettel van rá mindenféle szinten, ezt érezteti velem is és vele is, mint ahogy azt is, hogy nem akar az apja lenni, az ő helyére lépni, hiszen apuka már van egy, olyan amilyen, de neki a legjobb, mert az övé. Jó, hogy ilyen bölcs társam van, nagyon jól kezeli Ő is a dolgokat.

Nagyon nagy segítségemre van az, hogy voltam családállításon, hogy ismerem a Hellinger módszert és annak alapján igyekszem úgy rendezni a dolgokat, hogy mindenki a helyén legyen a rendszerben, mert tudom, mindenki csak úgy érezheti magát jól, ha megkapja a családban az Őt illető helyet.

Nagy családi programunk, összebújva, kettesben nézni a mesét, nem maradhatunk le egyikről sem, aminek az az ára, hogy korán kell ébredni, így hát Törp hamar kukorékolni  kezdett, aminek én naná, hogy örülök... az is közös program, hogy fikázzuk a meséket, de a lényeg úgysem arról szól, hanem az összebújásról, együttlétről.

Ha vége, elzarándokolunk a boltba mézért, majd sütni fogunk. Ugyan jól összekoszol mindent, de mégis csodaprogram, és a lényeg, hogy együtt csináljuk! Nem értem a szülőket, akik nem szeretik, ha a gyerek közelben van és nem engedik, mert pocsékol és koszol. Nekem mániám, hogy a szétszórt liszt, a kosz, az "elpocsékolt" alapanyagok megtérülnek, mert erősítik a kapcsolatot, nekem pedig minden pillanat kincs, amit együtt töltünk.

Talán lesz mézeskalács házikó is, az első, majd meglátjuk, kicsit félek tőle, nehéznek tűnik.

Nekem tetszik az "új" blogol. Jó ránézni, áttekinthető számomra, logikus. Nagyon tetszik az is, hogy az új bejegyzések írói a kedvencek listáján mindig előre kerülnek, így azt is azonnal láthatom, ki írt valami újat.

Létezik Férfi(m) akiből sosem elég...

és ami jó, ez kölcsönös!