... gyönyörű látvány, amikor a galambok csapat-táncot lejtenek a kék égen és szárnyukon megcsillan a napfény...

Azt vettem észre, hogy amikor hosszabb ideig csend van (mondjuk hétvége) és végre felbukkannak emberek mondjuk úgy, hogy kommentelnek, azonnal rohanok a blogjukra, hogy írtak-e és mi újság velük. Meg vannak emberek, akik nem kommentelnek sokat, de rájuk is többször rájuk nyitok... Sokatokkal így vagyok, sokatokat szeretlek nagyon

Gyönyörű, ragyogó, napsütéses, meleg, csodálatos idő van! Ilyet akarok tavaszig! Majd tavasszal is, és utána jöhet a nyár! 

Uff!

Mióta eldöntöttem, hogy nem szenvedek, hanem szeretek és engedem magam szeretni, rend van a lelkemben és ennek megfelelően a külvilág is alkalmazkodik a belső képhez.

Mi több, azóta megbízok benne(m) (is).

Nem kombinálok, nem a múlton rágódok és nem a jövőben agyalok, a félelmet és a bizonytalanságot, bizalmatlanságot félrerakom, és élvezem azt, ami most van.

Mert jó, ami van.

Mert megengedem, hogy jó legyen.

Mert megérdemlem, hogy jó legyen.

Aztán, ha koppanok, így jártam. De amíg nem, addig nem agyalok ilyeneken.

Ma hajnali négykor frissen és kipihenten, teljes lelkesedéssel bújtam ki a pihe-puha meleg ágyból, ölelő karjai közül, hogy a friss, ébresztő, jóleső hidegben bevonatozzak az értekezletre, melynek témája a világmegváltás szűkített változata, a munkahely-megváltás volt.

Na jó, néha szoktam hazudni. Találjátok ki, melyik rész nem igaz.

"A harcos megrémül, amikor fontos döntést kell hoznia.

- Túlságosan nehéz feladat ez neked - mondja egy barátja.

- Menj csak előre, ne veszítsd el a bátorságod - mondja egy másik.

És a fény harcosának kétségei csak tovább nőnek. 

Néhány napos szenvedés után összeszedi magát, és leül a sátra sarkában, ahol meditálni és imádkozni szokott. Látja a saját jövőjét. Látja azokat, akikkel jót tesz, és azokat is, akikkel rosszat. Senkinek nem akar fölösleges szenvedést okozni, de az útjáról nem térhet le.

És akkor hagyja, hogy a döntés megszülessen.

Ha igent kell mondania, bátran mond igent.

Ha nemet kell mondania, gyávaság nélkül mond nemet."

(Coelho/A fény harcosának kézikönyve)

Egy szeretet-cseppekkel teli éjszaka, telve csodával, ölelésekkel, egymáshozbújással, érintésekkel, édes csókokkal... könnyed hajnal, mosolyízű együtt- ébredéssel...

...imádom az illatát, a mosolyát, a széles vállát, az ölelését, az erejét... nem, ez nem szerelem, de valami nagyon jó... egy édes, mézízű, könnyed lebegés, egy szikra, mely lángot lobbant... valaki, aki tudja, hogy mit akar, valaki, aki engem akar... úgy ahogy vagyok, olyannak, amilyen vagyok... egy férfi, aki nem hiányzott amíg nem volt, de most jó, hogy van...

Igen, ezt akarom, mert jó nekem is... és nem fogom elküldeni magamtól... valakiért aki lehetne, de nincs...

engedem, hogy jó legyen...

Abból kell kiindulni, ami van. Nem tipródok egy kapcsolat miatt, ami lehetne, de nincs. Nem a "lehetne" számít, hanem ami most van. Vagy ami most nincs.

Sokáig vártam türelemmel.

Döntöttem.

Mindegy, hogy mit akartam "tegnap". Minden múlandó... Most már nem számít, hogy mellém állna-e.

-

Egy könnyed kis kapcsolat, amiből azt gondoltam nem lesz semmi, csak egy kis flört.... De mást hozott az élet. Mert Ő engem akar és tesz is értem.

És én nem akarok ellenállni a jónak. Engedem, hogy jó legyen.

-

Miért küldeném el magamtól a jót, ami most van, valamiért, ami lehetne, de nincs?

... az elmúlt időszak tipródásai, ketrecharca után ma reggel megtört a jég... éppen azért mert ők távoznak, nekem maradnom kell... Szavaznak "titokban", hogy kit akarnak utódnak, vezetőnek és határozottan, egyértelműen kimutatják, hogy engem és nem mást. Olyanoktól kapok pozitív visszajelzést, támogatást, akikről nem is gondoltam volna, és ez nagyon jólesik...

A minimum az, hogy elfogadom ezt az ajándékot, és én lépek a helyükre, nem más... ők engem akarnak és éppen emiatt a támogatásuk végig fog kísérni, az erejük velem marad... 

... ma reggel megtört a jég, és a zuhany alatt elengedtem a könnyeimet, a víz kimosta belőlem a feszültséget és magával vitte a fájdalmamat, melynek helyét erő vette át és hála... végtelenül hálás vagyok mert ennyi szeretetet kapok... 

... és jó érzés, hogy tudom, ha egyszer úgy döntenék... milyen sok helyen várnak szeretettel.... 

ilyenkor érzem azt, hogy nem hiábavaló ahogy élek, mert igenis, a jó visszaérkezik... 

Sorry, érzékeny hangulatban vagyok, így hát nyál(as)postok születnek... ez van.  

Ő is távozik... tudom egy jó ideje, várhatóan hazamegy, vissza a messzi távolba, mert munkalehetőséget ajánlottak neki, ami sokat segíthet az életén...

... kapcsolatunk nagyon egységes... bizalmas... szeretjük egymást... nehéz a távozásra bíztatni, miközben a lelkem és szívem hal meg, mert azt akarom maradjon... itt, a közelemben, velem... nem vagyunk egy pár, mert a józan gondolkodás visszatart minket, mert most úgy érezzük nem lenne jövője... és bár hiába nem vagyunk egy pár, mégis összetartozunk, és ezt a környezetünkben lévők is természetesnek veszik... mert van, amikor egy szót sem kell szólni és minden egyértelmű...

.... és én éppen azért mert szeretem, bíztatom, küldöm, hogy menjen, változtasson, legyen jól, hozza rendbe az életét és legyen igazán boldog... mert csak az számít, hogy Ő boldog legyen...

... nem akar menni, mondja és ki is mutatja... de - most - úgy tűnik, a Sors viszi... vinne magával, de nekem itt van dolgom...

... ő is belehal minden nap... én is belehalok mindennap... de ki nem mondanánk... mert tudjuk, csak még jobban fájna... mindketten makacsul hangoztatjuk azt, hogy így a legjobb... és ezáltal próbáljuk elhinni, elhitetni magunkkal, a másikkal.... mennie kell....

... miközben annyira egyértelmű, egyikünk sem akarja a változást...

én meg hülyeséget hülyeségre halmozok, mert még itt van, de én már most belehalok a hiányába... döntöttem és makacsul ragaszkodom a hülyeségemhez, miközben tudom nem kellene, de mégis valamit tennem kell, hogy elvonjam a figyelmemet arról, ami most történik...

... és igen, titokban azt remélem, mégis marad...