...hiába tudom, hogy ez csak a sérült lelkéből ered, mert a seb, hogy elhagytam, begyulladt és fáj és akármit is tesz, nem tudja meggyógyítani önmagát, talán nem is akarja... a tudat, hogy még mindig szeret, még így is szeret, előhozza belőle a rosszabbik énjét, és gyűlöli önmagát, gyűlöl engem, a világot... és bánt és megaláz és mindenkinek mocskolódik... akármi is történik, csak én vagyok a hibás mindenért, nem számít, hogy így van-e, és ezt mindig mindenkinek elmondja...

...

kisemmizne a vagyonomból, lakásomból, életemből, gyerekemből...

persze a látszat pont az ellenkezőjét mutatja...

hogy én őt...

...

volt egy időszak amikor menni készültem...

így is, úgy is...

elhittem, hogy csak én lehetek a hibás, a történet és a helyzet, a történések megviseltek, elsodortak, majdnem megöltek...

de most új erő született bennem...

maradnom kell

így is, úgy is...

jogom van jelen leni az életemben...

egyre kevésbé van rám hatással ez a primitív viselkedés amit művel.. bár még tépi az idegeimet, de azon vagyok, hogy közömbös legyen...

nem ér annyit az egész, hogy beteg legyek, hogy belehaljak.. nem menekülök sem így, sem úgy

tegnap megszületett az elhatározásom

én maradok, ő megy

és nem semmizhet ki

az életemből

a vagyonomból

de legfőképpen a gyerekemből

...

ha az Égiek is így akarják,

a segítségükkel, erejükkel...

meg tudom oldani

Ők velem vannak

sokszor segítettek már látszólag vesztes helyzetből győzni

arról számoltak be a hírekben, hogy tízből kilenc szülő veri a gyerekét...

...

emlékképek...

övcsat...

verés, verés, verés...

heg a bokámon... vérzett veszettül... fájt...

mit értek el vele...?

kihúztam magam és egészen kicsiként is azt mondtam: agyon is verhettek, de akkor sincs hatalmatok felettem... aztán felnőttem... tizenhat évesen közöltem: ha mégegyszer megütnek, visszaütök... megütöttek... visszaütöttem... karmoltam, rúgtam... védtem magam... máig ott van a kép előttem, ahogy anyám döbbenten néz...

szégyellnem kellene, hogy megütöttem az anyámat...? nem meg-, hanem visszaütöttem... nem szégyellem... aztán fogtam a cókmokomat és hátra se nézve elköltöztem...

ma már tudom, hogy nem az a gyenge, akit ütnek...

nem tudom elviselni, ha bárki is bántja a gyengébbet...

volt idő, amikor féltem a gyerekemet anyámékra bízni... aztán közöltem velük, ha bántják, megölöm őket... remélem, az Égiek valóban vigyáznak ránk, mert megteszem... máig úgy gondolják, hogy csak agresszióval lehet gyereket nevelni... máig én vagyok a rossz...

a gyerekem apja is szereti a hatalmát az agresszió útján megmutatni... a gyerekem pedig olyan, mint én... nem lehet megtörni...

szerencsére az apja fejlődőképes és tanul tőlem...

milyen érdekes, nekem soha nincs szükségem agresszióra...

mert a szeretet és az együttérzés elég...

megérzem, sőt tudom az apró dolgokat és mindig egészen pontosan... a visszaigazolások, történések a bizonyítékok...

megérzem, sőt tudom a nagy dolgokat és mindig egészen pontosan... mégha semmi sem mutatja, hogy úgy lesz, sőt ellenkezőleg... ha minden ellene szól... mégha mégis mindig mindenki meg akar győzni arról, hogy tévedek és félrevezet az utam... mégha én is meg akarom győzni magam minden erőmmel erről... az idő úgyis mindig a megérzéseimet igazolja...

mindig... mindenben...

...

én mégis kételkedem...

...

olvasok az emberek gondolataiban... érzem az érzéseiket...

mindig telitalálat...

én mégis kételkedem...

...

megint van valami... amit érzek... tudok... minden porcikámmal... de minden ellene szól..

majd kiderül, az idő mit válaszol...

... én meg csak kételkedem... mert ahhoz nagyon értek...

...

reménykedem... félek... bízok... tudok... hitetlenkedek.. vágyok... tagadok.. hiszek...

semmit nem tudok... semmit nem hiszek...

egy apró porszem vagyok...

senki nem vagyok...

Kaptam egy meghívót. Visszaigazoltam. És a program sunyiban mindenkinek küldött egy meghívót, aki a címlistámon szerepel, azaz úgy ajánlott fel lehetőséget, hogy nehéz lett volna kikerülni... Amikor észrevételeztem, hogy mi történik, próbáltam leállítani a sittysutty meghívó-repüléseket, de nem tudom, hogy végülis sikerült-e. Szuper. Márcsak azért is, mert olyan emberek is vannak a listámon, akiket már régen törölni kellett volna, de gondoltam nincs jelentőségük, hogy fent vannak-e még a címtáramban vagy nincsenek. Ráadásul egykettőnek az utolsó utáni lehetőségként sem írnék levelet, bármi is történne...

Ja, akitől kaptam a meghívót, ő is véletlenül járt így. És volt, aki levélben leírta, hogy ő is így járt.

Szuper program.

Már töröltem is magam.

És frissítettem a címtáramat.

"senkit nem illet köszönet azért mert szeret..."

Én ezt máshogy látom...

Mióta megszülettem, csak csalódások értek... fájdalmak... a szüleimtől kezdve... márpedig ha bennük nem bízhatok, ha bennük folyamatosan csalódok... ha elárulnak és becsapnak... ha nekik nem vagyok jó, akkor hogy lehetnék jó másoknak...?

Sokszor hittem azt, hogy vannak barátaim... aztán minden esetben kiderült, hogy tévedés, illúzió... szép lassan eljutottam arra a szintre, hogy megbízni, soha senkiben semmilyen körülmények között nem lehet... hogy számomra csak egyedül élet az élet... mert csak magamra számíthatok... elfogadtam ezt a helyzetet és együttéltem vele...

tanulnom kell

és igenis... nagyon mély hála és köszönet jár azért, mert vagytok nekem és megtanítotok arra, hogy lehet hinni és bízni másokban...

szeretném, ha sikerülne...

tényleg...

... mintha egy homályos üvegen keresztül szemléltem volna a világot... csak léteztem, üresen, lebegve a semmiben... képtelen voltam bármilyen cselekedetre is... és ami a legfájóbb volt, hogy hiába volt ott az, ki számomra a legkedvesebb... nem tudtam mit kezdeni vele... gyenge voltam, mérhetetlenül fáradt és... cselekvésképtelen... csak hazavágytam... két gyógynövény alapú altatótól mélyen bealudtam, biztosan a gyengeség, kimerültség volt az oka... utána pedig csak ültem a doboz előtt és néztem... milyen egyszerű lenne...

... és akkor, a ködfátyolon át jutott el a tudatomig, hogy nagy a baj...

... hiába minden tudatosság, van, hogy átveszi a hatalmat a betegség... azokon a napokon nagyon nehéz... minden bizonnyal egy teljes hadsereg vigyáz rám, hogy még itt vagyok, hogy még létezek...

... aztán amikor túljutok a "rohamokon", kicsit összeszedem magam és egyből a gyógyulás útját keresem, a megoldást... meggyőződésem, hogy ahogy belemásztam, úgy ki is gyógyulok belőle... minden kiborulás szembesít azzal, hogy van még min változtatni...

... a mostani kiborulásom megmutatott még valamit... hogy a barátok a bajban is barátok... én olyan vagyok, hogy mindenkit elhajtok magam mellől, kikapcsolom a telefont, bezárom az ajtókat, visszavonulok önmagamba... és mint egy sebzett vadállat, egyedül nyalogatom sebeim... az életem ránevelt arra, hogy senkiben nem bízhatok, senkire nem számíthatok... mindig mindent egyedül oldottam meg... ám változnak az idők... mert lett nekem egy Legjobbam, akivel észrevétlenül is nagyon közel kerültünk egymáshoz. És ő most a sarkára állt, nem hagyta magát... Ő mindent tud, pontosan tud... és rádöbbentett arra, hogy igenis nekem is kell segítség... bár ezt én még képtelen vagyok elfogadni... a bizalmatlanság már a génjeimbe itta magát... milyen furcsa.. én már annyi mindenkit "mentettem" meg... de engem még soha... senki...

... jólesett, hogy többen is kerestek és aggódtak értem... akiknek fontos vagyok, megtalálták a módját, hogy megkeressenek, hiába a bezárt blog, a kikapcsolt telefon... és az agresszor viselkedésem... és ez annyira jó... szívem szerint felsorolnám őket, mindegyikőjüknek külön köszönetet mondván... de ez itt nem valami díjátadó ünnepség és már így is csobog a nyál...