Itt ülök és gondolkodom, mit írhatnék a találkozóról. Nem jönnek a szavak. Gondolatok, érzések, mosolyok kavarognak bennem és félek, hogy ezeket most nem lehet átadni...
Lényeg, hogy jó volt nagyon.
Főleg Ő beszélt, én pedig ültem és tátottam a számat, ahogy hallgattam - gyakorlatilag magamat... Mert Ő olyan mint én, férfi kiadásban, talán egy kicsit korábbi időszakomból. Azonos élethez való hozzáállás, gondolkodás, létezés, és nála még ott a harc...Ott az erő, az akarat, a tenni vágyás és képesség.
Nagyon rossz időszakát éli, nem lát tovább a feladatnál mint amit most meg kell oldania. Most csak könnyed kapcsolatra jutna energiája, velem pedig nem azt akar. Értem és megértem, hiszen én is ilyen vagyok. Hiába szédülnék bele, tudom, hogy most fontosabb feladatot kell megoldanom és egyszerűen nem menne minden egyszerre.
Minden pillanatban ott a szikra köztünk, a harmónia, az összetartozás és egyetértés lángja... minden mozdulat, érintés önmagáért beszél. Nem kétséges, hogy mi az utunk. Találkozunk, jól érezzük magunkat együtt, de most még nem merülünk bele a dolgokba, hanem várunk. Addig, amikor már mindketten képesek vagyunk arra, hogy benne legyünk úgy egy kapcsolatban, ahogy azt kell. És ez nem kérdés, teljesen természetes, hogy így van.
Már ő sem mondja azt, hogy nem várja el, hogy megvárjam amíg rendbejön, azt mondja "(mi) várunk"
Nem Ő van és én, hanem MI.
Lehet ragozni, részletezni, magyarázni, észrevétlenül és teljesen természetes módon állunk egymás mellett.
