Tegnap csőstül jött a baj. Volt férj hét elején kitalálta, hogy mi lenne, ha most hét végén ismét máshol aludnék. Múlt héten be tudtam vállalni egy ilyen estét, de most nem tudtam elintézni. Tegnap jött az e-mail, hogy mi lenne, ha panzióba mennék. Sőt mi több, mi lenne ha amíg meg nem veszem a lakásomat, albérletbe mennék. Mint akit forró vízzel öntöttek le, úgy ért exférjcsótány legújabb aljas ötlete... Mert ápolni akarja a kapcsolatot a barátnőjével akinek innen könnyebb a bejárás és egyébként is, nekem mennyivel jobb lenne, ha elkotornék a búsba. Ügyvédhez jövő héten kedden megyünk elvileg, pénznek még híre sincs. A lakás általam jött, minden vagyont én hoztam ebbe a házasságba, és mégis én vagyok az, akit megpróbálnak kitúrni, kisemmizni... mindenből... Az állomáson olvastam az e-mailt, rohadtul kikészültem exférjember újabb csótányos húzásán. Sírtam, zokogtam a telefonon át, miközben pont megtalált egy alkesz akinek tűz kellett volna, de ha én nem dohányzom nem tudok adni, mire fel belém kötött.... Viszonylag megnyugodtam amikorra az utcába értem, ahol szembenézett velem ismét néhány kóbor kutya. A múlt héten ahogy megtámadott a nagy fekete, eszembe jutott, és most hirtelen ott volt előttem ismét a sötétben és én féltem és újra csak zokogtam... elindultam egy másik úton, inkább kerülök kiáltással, mert most úgy éreztem, végét járom és már nem tudnám megvédeni magam... és nem is éreztem azt, hogy akarnám.... de ott is egy kóbor eb nézett szembe velem. Melóhelyen is nagyon elfáradtam, és tovább is van a bajok listája ami tegnap történt, de nem folytatom... Hihetetlen módon éreztem magam egyedül, ebben a világban, védelem és segítség nélkül, féltem, fájtam és azt éreztem ennél rosszabb nem lehet.... Megsebeztek, és onnantól kezdve minden kis sérülés mintha a halált jelentette volna... Végülis haza jutottam, ahol már várt a barátnőm e-mailje, aminre válaszul ismét csak zokogva hívtam fel. Gondolkodott azon amit mondtam, megoldást keresett és nem hagyott egyedül. Nem szoktam hozzá, hogy én jót kapjak másoktól a szavakon kívül, így nem tudtam mást csak zokogni.. amin ő is majdnem elbőgte magát és nem győzte hajtogatni, de barátok vagyunk ez a természetes... hogy SOHA nem vagyok már egyedül... és más, amikor beszélnek róla és más, amikor tapasztalom, hogy valóban.... beszélgettünk sokat, végül már nevettem, nevettünk. Végtelenül hálás vagyok érte, mert Ő egy csoda.

Aztán - bár nem akartam - de valamiért felléptem msn-re, ahol szintén rámtaláltak és próbáltak vigaszt adni olyanok, akikről nem is gondoltam volna... ma reggel pedig az egyik blogban egy dal fogadott, mondhatnám talán az "én dalom" amin újfent bőgtem.

Tegnap toplistás bajos napom volt, de ahogy átgondoltam este a történéseket rájöttem, hogy minden sz*arban van palacsinta és akárhogyis, már TÉNYLEG kapok vissza jót az élettől.

Meglepődtem és elcsodálkoztam, hogy amikor én nem tudok vigaszt adni, nekem adnak.

Egész életemben csak én adtam, én segítettem, én voltam másoknak. Most annyira gyengének, erőtlennek éreztem magam... annyira zuhantam össze... de a barátaim elkaptak...

Nem tudok mit mondani. Csak sírok.

És most lehet, hogy ez kusza és zavaros és nem jól megfogalmazott. Nem érdekel. Most ilyen kusza és zavaros és nem jól megfogalmazott vagyok.

Úgy éreztem, nincs aki megvéd.

Tévedtem.

Köszönöm, hogy tévedtem.