A féltékenyeknek. Én ugyan nem vagyok az, mert szerintem felesleges energiapocsékolás, de ez a dal szerintem - hogy idézzem a mai ifújúságot - nagyon cool

Nem kedvelem a televíziót. Most mégis az egyik műsor - amit egyébként szintén nem kedvelek - leültetett a televízió elé. Nem írom le a nevét, az egyik földi csatorna, a műsorban általában értéktelen, érdektelen, unalmas pletykák vannak. Most is az volt, de az utolsó riportban a Hősök teréről volt szó. Kérdezgettek embereket róla - hogy mikor készült, kik állnak ott szoborként ésatöbbi... Nem tudták az emberek a választ (kivéve egy külföldi túrista, no comment).... Szomorú, de én sem tudtam volna a választ teljeskörűen... - de most már tudom, mert azt is elmondták. És ez jó. Tanultam valamit. Sokat.

Reggel ragyogó napsütésre ébredtünk, így hát felcuccoltuk a szükséges cuccokat és elindultunk a strandra. És tudjátok mit? Jól éreztem magamat még én is. Máskor is megyek, lehet. Igazi vidéki gyógyvizes fürdő, magas, árnyas fákkal, szép környezetben, igényes medencékkel, és ami a legfontosabb, nem voltunk túl sokan. Elsőre a gyerekmedencét céloztuk meg, de iszonyatosan hideg víz volt benne, még a fiam is fázott. Némi nézelődés után bementünk az egyik felnőtt - gyógyvizes medencébe. Kellemes meleg víz, üldögélős részek, ideális volt pancsizni. Persze itt felmerül a kérdés, hogy miért pont a kisgyerekes medencébe engedtek olyan hideg vizet, hogy szinte jégdarabok úszkáltak benne.... Úgyhogy a másik medencében jól ellubickoltunk, szinte ki sem jöttünk belőle délig. Akkor aztán usgyi haza, a fiamat pedig nem kellett altatni Most, hogy felébredtünk, eléggé felhős ég fogadott minket, lehűlt levegővel. Úgyhogy köszi az Égieknek ezért a szép élményért!

Utálom a strandot, főleg a műstrandokat... Tömeg, sok ember, klóros víz... de a fiam szereti. Így hát holnap erőt veszek magamon, és elviszem a környékbeli strandra, hadd érezze jól magát. Majd én is igyekszem valahogy túlélni a napot, lehetőleg úgy, hogy jól érezzem magamat ott is...

"Szeretsz? Hiányzom? Várod, hogy menjek?" Kora hajnali gondolatok, amiket meg is kérdeztem Kedvestől... Hiába tudom a válaszokat, mégis olvasnom és hallanom kell újra és újra... mert jó, mert szükségem van rá... mert néha elfog a félelem, vajon még mindig?... És Ő mondja és írja újra és újra... Mert bár tudja, hogy tudom, de azt is tudja, hogy szükségem van a megerősítésekre újra és újra...

Tegnap este a boltban bankkártyával fizettem - volna. Merthogy én rühellem a készpénzes vásárlást, ezért ahol csak lehet, inkább a kártyámat használom. Márha megvan ugyebár. Mert tegnap, amikor fizetni akartam, akkor vettem észre, hogy nincs a pénztárcámban. Néztem döbbent fejjel, hogy vajon hol lehet, de addigis a hitelkártyámat kaptam elő. Hazaértem, átpakoltam a lakást, a pénztárcát százszor megnéztem, bankkártya sehol... Hogy a jófene enné meg... pénz ugyan nem sok van a számlán, de ezt letiltani, meg újat igényelni eléggé idő- és pénzigényes meló lenne, nekem egyikből sincs elég, nemhogy felesleges.... Időközben eszembe jutott, hogy tegnapelőtt is azzal vásároltam. Talán érdemes lenne megpróbálni, hátha ott maradt. Végülis a pénztárosnő elég sokat vacakolt - új leolvasójuk van. Így hát elhatároztam, hogy este bemegyek a boltba és megkérdezem, hogy nem maradt-e ott. Sűrűn imádkoztam az Angyalok segítségéért... Mivel ma későn végeztem, így eléggé necces volt, hogy a vonat időben leér-e és én elég gyorsan tudok-e biciklizni ahhoz, hogy a bolt ne zárjon be. Persze pont a mi városunk előtt álldigált a vonat néhány percet, zilálta az idegeimet kissé, de még így is odaértem zárás előtt - kábé két perccel előtte estem be a boltba éééssss..... (hatásszünet) szerencsére sikerrel jártam. Az eladónő úgy hívta a másikat, hogy jöttek egy bankkártyáért - ismét... Szóval, minden jó, ha a vége jó. Hippijáé és homloktörölgetés...

Tegnap hazafelé menet a töksötétben a város szélén, a földúton, ahol ritkán járnak autók, pláne éjjel, találkoztam egy macsekkal. Ott ült az úton és nézelődött. Megálltam, felvilágosítottam arról, hogy nem nagyon kellene ott ülnie, elvégre azért mégiscsak járnak néha arra autók. Gondoltam, elzavarom, de aztán otthagytam, gondolván, nem hülye, macska, ha hallja az autó zajt, úgyis ösztönösen elmenekül... Ma reggel amikor jöttem szintén azon az úton, a macsek még mindig ott volt... csakhogy már nem élt...lehet, hogy elaludt és nem vette észre az autót... bármi lehet... mégiscsak el kellett volna zavarnom...

Sajnálom cicus - bíztam benned - nem kellett volna - el kellett volna zavarjalak az útról, akármennyire is nem forgalmas...

Ha azt mondom, hogy pocsékul érzem magamat, nagyon finoman fogalmazok...

Tanulom a bizalmat, hagyni, hogy vezessen, hogy fogja a kezem, hogy vigyázzon rám... Tanulja a bizalmat, hagyni, hogy mellette menjek, hogy vigyázzak rá... Egymáshoz símulunk, egyek vagyunk, együtt megyünk, egymás mellett.... majd hirtelen megriadok: túl nagy ez a biztonság, kérdés motoszkál, biztonságban vagyok, tényleg? Nem merem teljesen elhinni, nem merem megszokni, félek, mi van, ha felébredek? Szokatlan az érzés, menekülésre késztet... kibújok öleléséből, menekülnék, hátralépek.... Ő nem hagy, utánamlép, átölel, biztonságot ad, megnyugtat, igen - jó így... aztán hirtelen váltás: most Ő lép hátra, s én lépek utána... Tanulunk... tanulunk szeretni, egymással-együtt-egymásért... szelidítjük egymást.... furcsa, érdekes játék.... táncolunk... a darabok kezdenek helyreállni... van valaki, akire rá merem bízni magam.... van valaki, akire rá meri bízni magát.... kezdjük érezni, milyen jó is ez a tánc, a párkapcsolat tánca...

Nem szeretem az ítélkezést. Mindig mindenki okosabb a másiknál, mindig mindenki jobban tudja, hogy a másiknak mit kellene tennie, mikor és hogyan, és mindenki mindig ítélkezik, hogy a másik helyesen cselekszik-e vagy nem. De kérdezem én, mitől helyes egy döntés, egy cselekedet? Attól, mert mások azt gondolják? Hát egy nagy francokat! Én úgy tartom, nincs jó vagy rossz döntés - csak döntés van. És akármi is az, mindenkinek a saját döntése a helyes - mert neki úgy jó!

Hiszen ami az egyik véleménye szerint jó, a másik lehet, hogy mást gondol róla, vagy éppen fordítva... teljesen egyén és személyiségfüggő a dolog.

Az én életem például arról szól/t, hogy mindig mindenki megpróbálja megmondani nekem, hogy mikor, mit, hogyan kellene tennem. Én persze makacs fejemmel a saját akaratomat követem, fityiszt mutatva mindenkinek és néha finoman, néha nagyon határozottan közlöm: ez az én életem, senkinek semmi köze hozzá. Az én döntéseim hadd legyenek az enyémek és a következményei is - akármik is azok. Az én életem, és ha nekem így jó, mást miért zavar amit teszek? Sokszor vettem észre, hogy azért, mert másoknak nincs bátorságuk megtenni azokat a dolgokat, amiket én megteszek... látszólag ítélkeznek, de egyébként pedig féltékenyek és irígyek... Nem értem, hogy miért kell beleavatkozni mások életébe, hiszen sokan még a saját életüket sem tudják megoldani, úgyhogy mindenki söpörgessen csak a saját háza körül, ott is van mit.

Emberek, hát hagyjuk már élni egymást, kérem! Milyen alapon ítélkezik bárki is bárki felett? Milyen alapon mondja meg az egyik, hogy jól cselekszik-e a másik? Mindenki saját maga felelős az életéért és meg kell hagyni ezt a szabadságot: a döntés szabadságát, a választás szabadságát és a tanulás jogát.