Már nagyon régóta, minden egyes találkozáskor nemhogy szikrák pattognak, de olyan feszültség, vibrálás van a levegőben, hogy egy nagyvárost el lehetne látni árammal... Miért olyan kedves és udvarias mindig? Miért tud úgy de úgy nézni? Utálom, igenis utálom az érzéseket, amikor egymás közelében vagyunk... Megáll a pillanat, csak a tekintete, a kaján mosoly a szemében, a nézés, ahogy rámnéz.. csak az van... a mosolya és a hangja... ahogy kedvesen hellyel kínál, hiszen egész nap dolgoztam, biztosan elfáradtam... Ráadásul a kajám is bent felejtettem miatta, ő lesz a hibás, ha éhenhalok az úton. Utálom. Azt is, hogy még nem találtam belekötni-valót. Csak azt, hogy fiatalabb... Keresem az egérutat-Jagiutat, menekülés-kész vagyok, nekem erre most semmi szükségem...