A nőcis csizmáim igaz, hogy szépek, de minden évben beáztak, a tappancsaim megfagytak bennük. A gumicsizma nem tartozott a kedvenc lábbelijeim közé, de mivel az átázást-átfagyást még annyira sem szívleltem, ezért gondoltam egyet és téliesítettem az említett darabot. Kapott bélést, kívülre pedig díszítésnek egy csinos lábszárvédőt húztam, és mondhatom, nagyon bevált. Sem átázás, sem átfagyás. Ma reggel a leszakadt, el nem takarított, hóban nem kellett libasorban tipegnem a többiek után, mert a térdig érő hóban száguldhattam lelkesen, illetve most ebédkor a már félig tavakká vált locs-pocs hókupacokban tapicskolhattam pofátlanul vigyorogva, miszerint "ha-ha, az én csizmám nem ázik be" míg a többiek kétségbeesett ábrázattal, tanácstalanul próbáltak lavírozni a lehetetlenben.
Legjobban ez a "mamuszos" verzió tetszik nekem, akik azt hordják - pláne ilyen időkben, az eszükkel fizettek a csizmáért?
Sőt, a vicces az, hogy már tavaly is többen megállítottak, hogy hol vettem ezt a jó csizmát, és amikor mutattam, hogy ez biza egy sima kínai felturbózva, kerekedtek a szemek.
Tisztára Taft életérzés.