Ady Endre: Félhomályban
1.
Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hova szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt a szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át előtted
S előttem halkan tünt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjuság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtuszág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!...
2.
A szivedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem-
A szívedből egy-egy sóhaj...
A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj...
3.
Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcomról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
hogy nem hiszel már senkinek!...
4.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami a hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg , szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkből végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lennünk nekünk nem szabad!...
5.
Nem jó kép itt az "őszi napsugár",
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdtünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!..
