A bizalom tényleg olyan, mint a radír... ahogy visszaélnek vele, úgy fogy folyamatosan, ám mégis az ember bízva bízik, mert bízni akar a másikban, mert elhiszi, hogy változhatnak a dolgok, hogy változhat a másik, hogy lehet jobb... pedig dehogy... aki egyszer visszaélt a bizalommal, az máskor is vissza fog.. és abból a bizonyos radírból a végén nem marad semmi, csak a sok por, meg az agyonhasznált (lélek)papír, ami már semmire sem jó... ott marad még a mélységes csalódottság... mert elhisszük, hogy ha a másik azt mondja, hogy szeret, akkor az úgy van... és ha szeret, akkor nem okoz fájdalmat, mert ha szeret, miért bántana? Ha szeret, miért hazudna? Ha szeret, miért élne vissza a legdrágább kinccsel, a bizalommal...?
Kérdések, melyekre nincs válasz.
Kérdések, melyekre a válasz az, hogy szeretnék úgy élni, mint néhány ember. Érzéseket, érzelmeket, szeretleket hazudni teljes meggyőződéssel, mindent és mindenkit használni lelkiismeretfurdalás nélkül, csak úgy, ahogy nekem jó... de én nem ilyen vagyok, nem ilyennek születtem... Sajnos.

Amennyire fontos volt régen, a blogolás most úgy került a háttérbe az életemben.. ez amúgy jó, hiszen terápiás célzattal blogoltam, lélekgyógyítandó... most pedig az életem szippantott magába és azt élem, megélem... írnivalóm persze lenne, csak éppen időm nincs rá... bent ülök eleget a gép előtt, otthon nem igazán kapcsolom be a szerkentyűt. Másrészről pedig most, hogy jön a tavasz, megyek a szabadba, a kertbe, vagy akár a tornácomra és a magam kis paradicsomában töltöm fel magam pozitív energiákkal.

Kárpótlásul hoztam képeket, mert én vagyok az, aki mindenre de mindenre rágyönyörködök, és mindent, de mindent lefotózok.