Az energia létezése – akkor is, ha nem látható – bizonyított tény, és az is, hogy az energia információkat is hordoz. Áldott és szerencsés vagyok, hogy képes vagyok érzékelni ezeket az információkat.

„Túlérzékeny” lévén lelkeket látok és nem embereket… Sokáig megzavart az, hogy az emberek legtöbbje álarcot hord és próbál másnak látszani, mint ami, valamint az, hogy az emberek többsége még önmagának is hazudik.

Lépésről lépésre, napról napra haladtam előre, megtanultam hinni magamnak és magamban, és megtanultam a legtöbbet és legjobbat kihozni érzékenységemből. Elfogadtam azt is, hogy az emberek ilyenek… legtöbbjük képtelen önmagát adni igazából, képtelenek megélni az érzéseiket és ilyen-olyan álarcokkal próbálják leplezni a valóságot, olyan szinten, hogy maguk is elhiszik, az álarcuk az igazi énjük. Ennek megfelelően alkalmazkodtam és tiszteletben tartva mások hitrendszerét, megtanultam a saját energiáimat úgy használni, hogy azzal mindenki javát szolgálhassam. 

Na persze én sem vagyok buddha, ergo én sem vagyok mindig, minden pillanatban megfelelően tudatos. Ezt értsd úgy, hogy tornádóként tudok kikelni önmagamból... de én legalább mindig önmagam vagyok :)

Amikor állatok között vagyok, sokkal könnyebb dolgom van… Ők nem a múltban és nem a jövőben élnek, hanem csakis a jelenben. Nem cipelnek sértődéseket, sérelmeket, nem hordanak álarcokat – minden pillanatban önmagukat adják, tiszta szívvel és őszintén. Feltételek nélkül hisznek és bíznak, és képesek minden napot tiszta lappal kezdeni. Olyanok ők, amilyennek nekünk, embereknek is lennünk kellene.

Egy kutya mindig őszinte… ő biztosan nem fog arról győzködni, hogy rosszul érzem, amit érzek, és ő valójában azért harapta le a fél karomat, mert puszit akart adni.. egyértelmű és tiszta jelzéseket adnak a bennük zajló folyamatokról. Éppen ezért bátran hagyatkozhatok a belőlük áradó energiára és a viselkedésükre.

Sőt, az állatok azok, akik valódi tudatosságra tanítanak. Őszinte lényük mellett csodálatos tükörképeink, kertelés nélkül tükrözik vissza a bennünk zajló folyamatokat. Egy kutyával való kapcsolat megmutatja egy ember valódi személyiségét is. Ha bizonytalan, instabil, agresszív személyiség valaki, az a kutyán is látszik. Ha saját életét nem képes kézben tartani, irányítani, ha nem elég nyugodt, tudatos és határozott, akkor ez a kutyájával való kapcsolatát is befolyásolni tudja.

Tele van az internet önismereti tanfolyamokkal, mindenhol arra próbálnak rávenni mindenkit, hogy legyen határozott, álljon ki magáért, de drága tanfolyamok helyett elég lenne mindenkinek egy kutyát „kiutalni”. Ott aztán nincs kecmec. Nincs választási lehetőség. Vagy megtanul az illető a jelenben élni, tudatos, nyugodt és határozott energiákat közvetíteni és megtanul falkavezérként viselkedni, vagy a kutyája körbe fogja röhögni. És nem azért mert rossz, vagy gonosz, hanem azért, mert pontosan érzi és tudja, hogy mikor mit engedhet meg magának, hogy hol vannak a határok (ha vannak) és okos lény lévén bizony kihasználja a lehetőségeit.

Ahogy változik a gazda, a kutya is változni fog és mindig pontos visszajelzést ad a fejlődésről. Aki pedig képes a kutyája falkavezére lenni, az ezt az energiát képes az életébe is átvinni.

Valójában baromi egyszerű, de mégsem. És miért nem? Nos, az emberek többsége lusta és nem eléggé tudatos. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindig és mindent megengedünk a másiknak. Határokat kell szabni és következetesen kell viselkedni. Ha a szülők nem foglalkoznak a gyerekekkel, nem irányítják őket és nem mutatnak példát illetve utat, a gyerekek frusztrálttá és bizonytalanná válnak és "rossz" viselkedéssel jutalmazzák szüleik rossz nevelési módszereit. Ha a gazda nem foglalkozik helyesen a kutyájával, akkor a kutya hamarosan átveszi a falkavezér szerepét és ő irányítja a családot. Ahogy egy gyerek teljesen ki tud siklani a rossz irányítástól, úgy egy kutya is csúnya dolgokra képes.

Ha rossz a gyereked, nem a gyerek a rossz, hanem a módszereid. Ha rossz a kutyád, nem ő rossz valóban, hanem te nem tudsz vezérként irányítani.

Írtam néhány zaklatott bejegyzést a családi anomáliánkról, de végül is a kukában landoltak. Megviseltek, feldolgoztam, lezártam, elengedtem. Vége, elmúlt.

Rengeteget dolgozok, sutyiban olvasgatok, de írni már macerásabb. Mostanában wordben leírom a bejegyzést, és amikor tudom, gyorsan beillesztem és közzé teszem.

Otthon kerülöm a számítógépet, olyan nagyon sok a dolog… selejtezhetnékem nem hagy nyugodni, pakolászok örökké, és amikor jobb az idő, akkor meg kapirgászok a kertben. Idő hiányában, és per vagy rossz idő esetén a fejemben rakom össze a kert látványterveit és lelkesedek lelkesen.

Pirosbetűs ünnepeken minden alkalommal kihasználjuk a múzeumok ingyenes látogatási lehetőségét, és Királyfival megyünk, megyünk és megyünk. Szerencsére nyitott és érdeklődő, sőt, várja ezeket a programokat. Tegnap a Természettudományi Múzeumot lőttük be, de mivel nagyon hosszú volt a sor, inkább átmentünk a Nemzeti Galériába – amitől Királyfi kicsit tartott, de tudta, hogy azt én szeretném megnézni, így közölte, hogy akkor most megnézzük és kész. Amikor ott voltunk, kiderült, hogy rengeteg képet ismer, tudja, hogy ki festette és mi a címe. Áhítattal nézte a festmények legtöbbjét, és nagyon jól elbeszélgettünk a többi képről is (én meg nem győztem ámulni és bámulni a fiam tudásán). Végül megállapította, hogy tartott a Galériától, nem ezt várta és nagyon boldog, hogy itt is jártunk. Felmentünk a Galéria kupolájába is – sajnos nem engedtek ki az erkélyre, de így is csodás látvány tárult a szemünk elé (leszámítva a koszos ablaküvegeket, de kicsire nem adunk ugye…)

Csodás nap volt ez a tegnapi (is)