Nem mondanám, hogy túl liberális vagyok, de azt sem, hogy radikális lennék. Jelenleg azt látom, hogy liberalizmus a totális befogadásról szól, a szélsőjobbos radikalizmus pedig a totális elutasításról.

Számomra mindkét út túlságosan... szélsőséges. Az egyik fél képes a saját hazájával, honfitársaival szembemenni és vérremenő veszekedést folytatni vadidegenek érdekeit védve, a másik esetben viszont teljes ellenállás és ellenségeskedés van az idegenekkel szemben (sőt, még bizonyos saját országbéli emberekkel szemben is.).

Nos, én elfogadó vagyok, de nem szélsőségesen.

Élni, és élni hagyni, amennyire tudom, jobbá tenni a világot, de legfőképpen, nem ártani másoknak, ez az elvem, ez az, ahogy én igyekszem élni, bizony ez az elvárásom másoktól is.

Ennek az elvnek alapján, amikor Béla beszivárgott a lakásomba, és ott szöszölt, nem bántottam. Úgy véltem, elférünk. Csakhogy napról napra jobban otthon érezte magát és birtokba vette, sajátjaként kezelte az otthonomat, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nálam lakik az egész családja, barátai, sőt az üzletfelei is, és elkezdték szétrágni az élelmiszereimet, a ruháimat és a könyveimet is - tehát súlyos kárt okoztak. Mivel az én értékrendembe ez nem fért bele, így Béla és a teljes pereputtya kitiltásra került, de mivel már túlságosan otthon érezték magukat, és úgy gondolták, bármit meg(t)ehetnek, drasztikus megoldást kellett igénybe venni - azóta közvetlenül az egérlyuk mellett ott van az egérfogó is. És nem, nincs lelkiismeretfurdalásom amiatt, mert elegem lett a rombolásból.

Úgy vélem, elég nagy a világ ahhoz, hogy találjanak maguknak máshol otthont és rágcsálnivalót.

Vagy itt van például a kutyám. Szeretem, imádom és ő is imád engem. Azonban, szüksége van a rendre, szabályokra, útmutatásra. Életem párja elkényezteti, mindent megenged neki, és bizony ennek az a következménye, hogy a kutya teljesen palira veszi. Én viszont, következetesen, nap mint nap tudatosítom benne a határokat és a szabályokat, velem teljesen máshogy is viselkedik: tiszteletben is tart, mint gazdát. És nem azért, mert verem, vagy terrorizálom, hanem azért, mert mint kutyának, ilyen nevelésre van szüksége.

Ha vendégségbe megyek, maximálisan figyelembe veszem az ottani szokásokat, rendet, elvárásokat és tisztelettel, udvariasan viselkedek. Mert tudom, hogy én megyek másnak a birtokára, és mert így tanítottak a szüleim. De ugyanígy elvárom ezt azoktól is, akik hozzám jönnek. Ha nem képesek elfogadni az én szabályaimat, akkor ne jöjjenek.

Ugyanígy vagyok az emberekkel is. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy kinek milyen a színe, a nemi hovatartozása, a származása. Mindenkihez tisztelettel viszonyulok. Ha velem korrekt és tisztességes, én is az vagyok vele. Ha nem az, akkor én is úgy állok a dolgokhoz.

A városunkban lévő ruhagyűjtő konténerből "valakik" kipakoltak és szétdobálták a ruhákat, amelyek nem kellettek nekik. Ezt megosztottam a közösségi oldalon, és az egyik vérliberális ismerős azonnal  odakommentelte, hogy a migránsok koszolnak mi? Értettem az éles megjegyzést, ám mégsem, hiszen nem minősítettem, hogy ki, vagy milyen származású volt a tettes... egyszerűen, mint embert ítéltem el - mert igenis, elítéltem azt, aki a segítő szándékkal összegyűjtött ruhákat tönkretette, ezzel kárt okozva másoknak. Azoknak is, akik jó szívvel adták, mert azt hitték, segítenek, és azoknak is, akiknek szükségük lenne rá. Számomra ez elfogadhatatlan. Ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts.

Kicsiben és nagyban is, kortól, nemtől, színtől, nemi hovatartozástól függetlenül bárkit szívesen látok az otthonomban és így az országomban, a hazámban, aki tisztességes, tisztelettudó és képes EMBER-ként viselkedni. Itt is azt az elvet vallom, amit Béláéknál is. Számomra bizonyos viselkedési forma nem elfogadott, de - és éppen ettől szép a világ - ez a bolygó elég nagy ahhoz, hogy mindenki megtalálja azt a helyet, ahol a saját értékrendjei szerint élhet. Én szeretem azt az életet, amit választottam, a békét és a nyugalmat, és elutasítok mindenféle agressziót. Ha valaki olyan életet él, lelke rajta, éljen úgy, ahogy neki jólesik, de engem hagyjon ki belőle... ahogy jött és belesz.t a világomba, haladjon is tovább...
Nem, én nem tartom oda az arcom másik felét még egy pofonért.

Nincs olyan, hogy fekete vagy fehér. A szürkének pedig nem csak ötven árnyalata van. Mondhatjuk azt is, hogy szélsőséges vagyok. Igen. Szélsőségesen csak a másik lény (növény, állat és ember) tiszteletét tudom csak elfogadni, aki negatív, ártó és romboló szándékú, azt én kirekesztem. Kicsiny életemből is, a személyes otthonomból is, és a hazámban sem látok szívesen ilyen egyedeket. És még egyszer hangsúlyozom, baromira nem érdekel sem a színe, sem a neme, sem a neve, sem a faji, etnikai hovatartozása.

Ebből a bejegyzésből pedig mindenki azt ért, amit akar. Nem vitaindítónak szántam, szimplán ki írtam magamból azt, amit gondolok és érzek.

Hiába tudom az elméletet... hogy soha nem mások viselkedésében csalódok, hanem a saját elvárásaimban... ha másoktól nem azt kapom, amit várok, az nem az ő hibájuk, hanem az enyém... hiszen én támasztottam elvárásokat...
Tükör a világ... én a saját elképzeléseimet vetítem ki másokra, ők pedig az övékét rám... én elvárásokat támasztok mások felé, és ők is irányomba...
Elvárásaink más irányúak, más jellegűek... más a személyiségünk, mást hoztunk magunkkal a múltunkból, mások a szokásaink... mások a prioritási sorrendek az életünkben... Hiába tudom azt, hogy.... ezt el kell(ene) fogadni, ám mégsem megy olyan könnyen... napokig, sőt, hetekig tudom rágni általam ilyen-olyan okok miatt fontosnak érzett személyek igazságtalannak tartott viselkedése miatt...ugyanis ott vannak bennem a kérdések, hogy ha én megértő vagyok vele, ő miért nem az velem? Ha én elfogadó és támogató vagyok vele, ő miért nem az velem? Ha én képes vagyok örülni az ő örömének, ő miért nem örül az enyémnek? Ha én el tudom fogadni a döntését, ő miért nem képes elfogadni az enyémet...?
Van még mit tanulnom. De hát végül is ezért vagyok itt...

Donau-quelle

És íme, a másik bakancslistás álmom... a Duna forrása... (a gép természetesen nem olyan sorrendben tölti fel a képeket, ahogy én szeretném, de kicsire nem adunk, nagy meg nem számít...)

Bár a Duna forrását elértük, de engem nagyon vonzottak a messzeségben a fenyők és "még csak oda menjünk fel" felkiáltással felrángattam a srácokat... amiért utólag nagyon is hálásak voltak nekem. 





















Természetesen ittunk is a forrásból... ittunk a Dunából. Nagyon finom vize van. Frissítő, kellemes, hűvös, tiszta, mint az olvadt hó. Itt Pesten ugyanezt nem hiszem, hogy megkockáztatnám.

Készült több kép, a hivatalos forrásnál is, de mivel mi is rajta vagyunk, így nem mutatom meg. :)

Burg Hohenzollen

Hohenzollern-kastély

A Hohenzollern-kastély Délnyugat Németországban, Baden-Württemberg tartományban van, Stuttgarttól 50-km-re, a Hohenzollern-hegy tetején, 855 méter magasan van.

Mióta képeket láttam erről a kastélyról, azzal ébredtem minden nap, hogy nekem ezt látnom kell... és most teljesült is ezen álmom.

Ez itt egy netes kép:

 Ezek meg a sajátjaim: 














Itt egyébként kiderült, hogy trollnak születni kell, és én annak születtem...

Életem párjával ugyanis már sokszor beszéltünk a házasságról, és teljesen természetes, hogy össze fogunk házasodni.. és bizony viccelődni is szoktunk ezzel a témával... Férjemnek és feleségemnek hívjuk egymást, hiszen természetes, akkor is, ha nem tudjuk, mikor és hol... ő mivel tudja, hogy ez a kastély nagy szerelmem, igazi, királykisasszonyos álmom, és azt is tudja, hogy a lelkem is ilyen csipkefinom, már többször szóba került, hogy ő ott meg fogja kérni a kezem.. de csak nevettem rajta (hiszem, ha látom)... még ott a shopban is nézegettük, hogy nahát, mindenféle ékszert árulnak, csak gyűrűt nem, azaz csak egy nagyon kislányosat, na most akkor mivel kéri meg a kezem, de majd akkor azzal.. de nevettünk akkor is...  így nem fogtam gyanút, amikor az egyik toronyban térdre ereszkedett előttem és megkérte a kezem... körülöttem az összes nő olvadozott, én meg nevettem, hogy "jajj, drágám, ne bomolj, már megint viccelődsz...!" És jól kikosaraztam... pedig, mint kiderült, tök komolyan gondolta, a főnöke, aki szintén jött velünk kirándulni, és jelen volt a jeles eseménynél, teljesen leszidott, hogy hogy lehetek ilyen, hiszen ez nem vicc, de engem hiába győzködtek, hogy márpedig ez valós lánykérés, nem vettem komolyan. Annyit viccelődtünk a témával, hogy képtelen voltam komolyan venni.

Hát így történt, hogy álmaim kastélyában, álmaim férfija megkérte a kezem, ám én mégsem lettem menyasszony, mert eltrollkodtam az egészet. 

Köszönöm Orsi!

3>

Mivel életem párja kint dolgozik a Fekete Erdőben, így idén a nyaralás egyértelmű volt. Miután megszerveztem a házikó és a négylábú családtagok őrzését, fogtam a kis cumómat, felültem a Volánbusz nemzetközi járatára és pikk-pakk, 13 órás út után ott is voltam nála. 

Édesanyám szerint én mindig fejjel megyek a falnak... ami igaz is, viszont cáfolhatatlan tény, hogy mindig a fal dől össze. Anyukám a korábbi dorgálását, miszerint túl, túl, túl.... makacs vagyok, önfejű, őszinte, ma már a büszkeség váltotta fel, belátja, attól vagyok én igazán én, és inkább ilyen legyek, mint másmilyen... mert látja azt, hogy célt is érek.
Emberek, kiknek nincsen életük, álmaik, céljaik, ahelyett, hogy a maguk életével törődnének, előszeretettel mondják meg másoknak, hogy mit kellene tenniük, hogy kellene élniük és még azt is, hogy kivel... sosem értettem a logikát, miszerint valaki más jobban tudhatná azt, hogy mi jó nekem, de mindig meghallgatom őket, talán bólogatok is, majd megyek tovább, amerre én jónak látom... ők csóválják a fejüket, miközben helytelenítik a döntéseimet ilyen-olyan indokokra hivatkozva, ám én mosolygó faltörő kosként követem az álmaimat... elvégre az én életem, és ha úgy alakul, akkor jogom van hozzá, hogy akár mások által rossznak ítélt döntéseket hozzak.
Óh, és hogy tudnak haragudni... sosem az utat, de a sikereket mindig irigylik... pedig nem vagyok se több, se jobb, mint ők, csak kitartóbb... makacsabb... önfejűbb... kiskorom óta álmodok magamnak célokat, és azóta kitartóan nem hogy hiszem, de tudom, hogy meg is valósítom őket.. és bizony eszerint is cselekszem.
Számomra vadidegen emberek ítélete, haragja, sértődése időnként felbosszant, de most már, ahogy halad az idő, leginkább megmosolyogtat... tükröt mutatok, kristálytisztát... hogy igen, lehet így is... van, ki beismeri, azért gyűlöl, mert sosem lesz bátorsága ilyennek lenni, mint én... búcsút intek és haladok tovább... olyan sok álmom vár még megvalósításra... olyan sok fal vár még áttörésre...
Good by irigyek... kívánom, hogy egyszer, ti is... induljatok el az úton...