Anyukámék ismernek már egy ideje, és ahogy ők mondják, már tudják, hogy rám jobb rám hagyni a dolgokat, mert ha valamit a fejembe veszek, akkor az úgy is van. Sőt, azt is bevallották, hogy nem mondják, hogy nem aggódnak időnként, de bebizonyosodott az évek során, hogy valójában nagyon is jó, hogy ilyen határozott és elszánt vagyok. Ergo a saját családom elfogadja, nem bírálja felül a döntéseimet. Nem mondom, hogy nem látom a szemükben a rémületet időnként, hogy "ez a lány már megint mit talált ki", de csak annyit mondanak, hogy az én döntésem és sok sikert hozzá. És komolyan is gondolják.

Vadidegenek bezzeg veszik a bátorságot, hogy kérdés nélkül megmondják a frankót, hogy mit meg hogyan kellene tennem... mintha az embereknek nem lenne saját életük, vagy ott minden rendben lenne, úgy rendezkednek a másikéban. Márpedig az én életemben csak én rendezkedhetek és ezt nagyon szigorúan is veszem. Ha mások szerint hibát is követek el, akkor is fenntartom magamnak a jogot, hogy a saját hibáimat elkövessem. Kinőttem már abból a korból, hogy engem mások irányítsanak... sőt, én nem is éltem meg ilyen kort... 

A véleményem az, ha valaki úgy dönt, hogy kérés, kérdés nélkül beleszól a másik életébe - pláne az enyémbe -, akkor ő is viselje a következményeket és fogadja el, ha a tiszteletlensége miatt páros lábbal rugdalom ki a privát szférámból. Tőlem aztán ríhat a sarokban utána. 

Röviden: tessék szépen hazamenni mindenkinek a saját életébe, ott körbenézni, ott meglátni a hibákat, ott okosnak lenni, ott cselekedni. 

Vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, leírni, kifejezni... megfogalmazni... átadni... pedig annyira jó lenne... átadni kicsit az érzést, és nem mondani semmit... csak mindenki megértené a miértet, és nem lenne soha többet kérdés...

vannak dolgok, amikről nem lehet írni, beszélni... mert odabent hiába szárnyal boldogan, felszabadultan, kiengedve annyira suta az érzés... és olyan szárnyaszegett, mikor azt mondják, eh, nem tudsz te repülni, csak azt hiszed...

inkább... inkább csak maradjon odabent és repkedjen féktelenül-boldogan... nem kell senkinek sem tudni, hogy ő ott van... majd, ha megerősödik, majd ha lesz ereje állni az átható, kétkedő tekinteteket, akkor majd megmutatja magát... és arany fényt szórva jelzi majd, hogy már korábban megszületett, csak burokban védték őt, hogy ne bántsák az előítéletek, míg teljes erejében-pompájában a világ elé léphetett...

Agyf@xt kapok a "küldd tovább, mert ha nem" levelektől meg az "oszd meg és szerencséd lesz" megosztásoktól.... Azt gondolnám, hogy ilyet bizonyos életkor felett már nem csinálnak az emberek. Erre ma kaptam egy negyvenes - ráadásul a helyzetet súlyosbítandóan - hímneműtől valami szívecskés üzenetet, hogy küldjem tovább x embernek, meg neki is vissza, és ha én is visszakapom, akkor hű de boldog leszek. 

Időnként azt érzem, hogy komoly mentális problémáim vannak, de ilyenkor megnyugszom, hogy vannak nálam súlyosabb esetek is. Van baj ott, ahol ennyi idősen a boldogság reménye már csak ezen a szálon függ. 

Van, amikor felvesszük a környezet szagát, például egy étteremben az ételszagot, na én már-már mániákusan félek attól, hogy a közelemben  lévő büdösek szagát veszem át, így ha a közelembe kerül egy ilyen, bármennyire is rövid időre, azonnal szagolgatom magam, hogy átvettem-e már ezt a penetráns bűzt.

32 éves lettem én... ja nem, egy kicsit több... kerek 40... de engem annyira érdekelt, hogy nap közben többször is megkérdeztem, hogy mégis, hanyadika van, és nem értettem, miért nevetnek rajtam... Kaptam sok jó szót, kedves ajándékokat, de én csak azt éreztem, szót sem érdekel ez az egész, nem történt semmi, ez is csak egy olyan nap mint a többi, és totálisan a "jóvanjóvanszülinapomvanésköszikedvesmindenkidehaggyatokmánbékén!) hangulatom volt. 

Persze, szeretem, hogy szeretve vagyok, de sosem voltam ön-ünneplős fajta, nem szeretek a középpontban sem lenni... itt azért megmutatkozik a szociofóbiám és az introvertáltságom (Mr. Monk esetenként sehol nincs hozzám képest).... orcakönyvön is levettem az üzenőfalra írogatás lehetőségét. Két barátnőm addig rágta a fülem, míg azt mondtam, na jó, koccintsunk, de semmi faxni nem kell, ez is legyen csak egy csajos parti a sok közül.. ami persze máshogy alakult mint én terveztem, de pszichológiai korlátaim ellenére megbirkóztam a kihívással. 

Persze, bármennyire is púpnak nem kívántam a hátamra az egész napot, a sok csokinak örültem, mert naná, és persze minden ajándék annyira szeretettel teli és nekem szóló volt, hogy titokban össze-vissza hatódtam magam, szóval, ha ezen múlna, jövő héten is szülinapoznék... viszont kaptam két cserepes élőlényt is, ami azért nagy kihívás a számomra, főleg, hogy az egyik az egy orchidea, ami gyönyörűséges, és nagyon jó néven venném tőle, ha minden jószándékom ellenére életben maradna sokáig. Igyekszem magamat az "igénytelennek" nevezett növényekkel körbevenni, amik állítólagosan túlélnek mindent, de azért egy orchidea lássuk be, nem ilyen... úgyhogy, mivel állítólag a növények is érzékelik az energiákat, meg a szeretetet, majd minden nap jól beszélgetek vele (is), és ezáltal jól életben tartom. A másik cserepest itt bent kaptam, a főnökömtől, aki ma kedvesen felhívta a figyelmemet rá, hogy ha lehet, néha öntözzem meg, mert akármilyen igénytelen is szerencsétlen növény, nem fotoszintézisből tartja magát életben. 

Nos, a szombati tavasz elfeledtette velem az agybajt... átmenetileg az igaz, de az is valami... ragyogó napsütésre, kellemes melegre ébredtem, tettrekészen, boldogan és lelkesen nyüzsögtem... a frissen mosott ruhákat végre ismét a tornácon teregettem ki, amik a tavaszi szél által gyorsan megszáradtak... és az illatuk?Csukott szemmel belélegezni a tiszta, nap-szél illatot, hirtelen jött amnéziát okoz...  elfújja bentről a sötét felhő-gondokat és sutba kerül minden borús gondolat... és nem érdekel sem a holnap, sem a tegnap, vidámságra hív ez a mágikus illat..