Időnként vissza kell lépni kicsit, hogy utána nagyot léphessünk előre... van, hogy nem is kicsit kell visszalépni... van, hogy vissza kell vonulni önmagunk csendes világába, elmélyülni lelkünk mélységeiben és útvesztőiben, ahová Ariadné fonalát sem vihetjük magunkkal, csak reménykedhetünk, hogy visszatalálunk és nem veszünk el labirintusunkban... van, hogy rövidebb-hosszabb bolyongás, sötét sikátorok, zsákutcák, kacskaringós mellékutak bejárása után egy másik kijáratra lelünk, amelyen kilépve egy szebb, békésebb, boldogabb, napfényes környékre jutunk, mint ahonnan elindultunk... a rég nem látott napfény könnyeket csal a szemünkbe, de tudjuk, megérte... félve indultunk el magunkba, de íme a bizonyság, amit ott hagytunk... nem kár érte... 

Van szülő, aki, ha ráköszönnek a gyerekére, és az nem köszön vissza, akkor nem azt mondja, hogy "idefigyelj kisfiam, köszönj szépen vissza, mert....", hanem közli, hogy "hát, ha nincs kedve köszönni, akkor nem kell erőltetni..."

Hogy mi?

Engem ez megdöbbentett. Mert az, hogy nincs kedve megenni teszem azt a tökfőzeléket, jó, akkor ne erőltessük, de hogy a köszönést sem, az illedelmes, jól nevelt viselkedést...? 

Szóval a gyereknek nem kell köszönnie, még akkor sem, ha a családtagjai köszönnek neki (például a nagymamája).

Tisztelt Olvasóim! Az új, "neveljünk értelmes, jól nevelt, udvarias felnőttet" programjáról olvashattak!  

Szép új világ!