A mai napig nem viselem jól a kéretlen észosztást. És ennek bizony hangot is adok. Először szépen kérve, utána pedig elismerem, eléggé határozottan.

És kinek nem inge, nem veszi magára, és vannak kivételek is, akiktől ezt is elfogadom, mert szabad ki- és bejárásuk van az életembe és bármikor megmondhatják amit gondolnak. Sőt, ez tőlük elvárás is. De ők pont azok, akik ezzel nem élnének vissza és nem a felsőbbrendű "majdénmegmondomafrankót" stílusban állnak a dolgokhoz.    

Okoskodni mindig könnyebb, mint megélni a dolgokat, úgyhogy mindenki élje a saját életét, oldja meg azt, legyen bölcs abban, és ne másnál akarjon rendezkedni.

 

És pont leszarom, hogy a másik fél megsértődik azért, mert visszautasítom a bölcsességeit. Ha Ő vette magának a bátorságot, hogy kérés nélkül ossza nekem az észt, akkor fogadja el azt is, hogy erre én is jogosult vagyok az irányában.  

Két nap és február. Az nekem már... a tél vége... 

És én rohannék bele a tavaszba, nevetve, kacagva, bele a madárcsicsergéssel, langymeleggel ölelt napokba, a hóvirágok, aranyesők, jácintok, nárciszok, tulipánok színkavalkádjába... az orgona édes, bódító illatába... 

Tavasztündér, gyere, várlak!  

MOST!!!!

boldogsághormonra lelni a táska mélyén...

*megfizethetetlen*

 Ez a napsütéses madárcsilingelés-csivitelés szédítő tavaszvarázst hoz magával.

Érdekes, hogy az emberek mekkora felhajtást tudnak keríteni a hétfő körül, mégpedig negatív irányban. 

Én szeretem a hétfőt. Ugyanúgy, mint a többi napot. Mert minden napban megtalálom az örömöt. Kivéve, amikor nem, de azokat a napokat hagyom, hogy a múlt jótékony árnyai fedjék be... 

Szeretek dolgozni menni, talán azért, mert szeretem a munkámat és a munkahelyemet, a kollégáimat és örömmel megyek be a munkahelyemre. 

A hétfő egyben egy kezdet is - egy új napé, egy új hété -, és én szeretem a kezdeteket, mert hiszem, hogy minden kezdet után egy csodás folytatás várhat :)