Az a típusú ember vagyok, aki követi az érzéseit, megérzéseit, függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak erről. Renitens vagyok, fekete bárány a fehérek között. Egy csendes őrült, aki nem vitázik, hanem csendben, de kitartóan megy az általa kinézett cél felé, akkor is, ha nincsen út.

Az emberek legtöbbje topog egy helyben. Vannak ugyan vágyaik, álmaik, talán célokról is ábrándoznak, de nem lépnek. Talán mert nincsen kitaposott út, talán mert félnek, talán mert csak a bogáncsokat látják, a tüskéket, talán azért, mert hallgatnak másokra, akik azt mondják, az út túl veszélyes, túl fájdalmas és a cél sem igazi. Így szalad el mellettük az élet, hogy semerre sem lépnek.

Elfogadom, hogy mások így élnek, de én nem ilyen vagyok. Ha valamit látni akarok, megnézem. És ezért meg is teszek bármit. Ha nincsen út, csinálok egyet, ha kell, árkon-bokron át, ha kell hegyet mászva... senki és semmi nem tarthat vissza.

Volt már példa arra is, amikor célomnál tüskék vártak... és az ellentábor boldogan dörgölte az orrom alá, lám, mi megmondtuk... és nem értették, hogy miért van az, hogy én még könnyekkel a szememben is boldog vagyok...

... pedig csak arról van szó, hogy boldoggá tesz a tudat, hogy mindig ott vagyok, ahol lenni akarok...

A szabadnapban az is jó például, hogy ha úgy támad kedvem, fogom magam és délben visszafekszek aludni egy jót.

A bent hagyott dobozos tej mára dobozos aludttejjé avanzsálódott, ami a kávéba nem túl praktikus.
Viszont az aludttej kinézete és illata is gusztusos, még akkor is, ha dobozos.
Másrészről viszont szánalom, hogy manapság az is öröm, hogy a tej tejből van.