Ahogy közeledtem, egy apró állatkára lettem figyelmes, aki a hídon ülve pont engem nézett. Nagy ricsajjal érkeztem az ottani csendhez képest, ahogy leszálltam a bringáról, még bennem volt a mindennapok zaja... de Ő nem ijedt meg. Még sosem láttam mókust ilyen közelről. Bocsánatot kértem tőle, hogy megzavartam, szemében barátság és mosoly csillant és gyönyörű bundáját látva bizsergett a tenyerem, átéreztem, ahogy végigsimítok apró testén. Intett egyet a farkával, majd elszaladt, de suhanása nem ijedt volt, hanem pajkos, játékos. Felszaladt a fára, leült annak legalsó ágára és onnan mosolygott le rám és figyelt tovább. Úgy csinált, mint aki elbújik, de láttam, ahogy kukucskál... Leültem a tó partjára, mély levegőt vettem és hallgattam azt, ami van. A csend zenéje, a szél dalával, lombok suhogásával, a tó és a benne élők apró neszeivel, átmosta gondolataimat és minden sejtemet, éreztem, ahogy eggyé válok az engem körbevevő természettel. Milyen jó is lenne eltűnni ebből a világból, venni egy tanyát és ott élni tovább mindennapjaimat, ábrándoztam... messze az emberektől... Keresztülsuhantak rajtam a gondolatok és egyszercsak azt vettem észre, hogy lenyugodtam... lecsitult a mindennapi vihar bennem... figyeltem, ahogy a víz tükre fodrozódik, amott egy hal ugrott, emitt egy másik, békák ricsajoznak, és a tó közepén, ott egy kis sziget, erős, dús növényzettel, hogy védje az állatokat, kik ott keresnek menedéket... kifejezetten a madarak kedvéért alakítottak a szigeten, hogy védve legyenek... közben a szél játszadozott a fákkal, ki tudja, mit suttogtak a lányról, ki ott ül a fa tövében... hátradőltem, a fához simultam, mintha kényelmes karosszékként ölelt volna át, ahogy fejem nekitámasztottam, pont ott volt egy kis mélyedés, és néztem... néztem az eget, az útba eső faleveleket... arra gondoltam, hogy ha valaki most fentről látna, mit látna? Csak egy kis pontot... és vajon miért képzeljük mi emberek, hogy olyan nagyok vagyunk...? Közben a mókus viháncolt tovább, hiszen újabb emberek jöttek, szaladgált a vastag fatörzsön, kidugta a fejét oldalt, ahogy figyelte őket, majd elbújt ismét, bújócskát játszott. Hálát adtam az Égnek, hogy itt élek, hogy közvetlen közelemben itt a természet, és annak is, hogy én ezt képes vagyok értékelni... majd lassan szedelődzködtem, búcsút intettem mókusomnak, elköszöntem a fámtól és immár óvatosan, halkan, senkit meg ne zavarjak, továbbtoltam a biciklimet.

Tegnap hamar beájultam az ágyba, aztán egyszercsak arra ébredeztem, hogy valami zörög a szobában. A múltkori békás-sztori után félálomban az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy a béka még mindig itt táborozik a szobában és most ismét támadásba lendült. Gyakorlatilag még alvás közben felkapcsoltam a lámpát és láttam, hogy egy féltenyérnyi (szarvas?)bogár repked a szobában őrültmód. Na erre az álom kiröppent a szememből és éktelen visalkodást rendeztem, mintha a bogár legalábbis a baltás gyilkos lenne. Nem tudni, ki volt jobban megijedve, Ő pánikszerűen kereste a menekülési lehetőségeket, meg én is, és amikor pedig a takarómon kezdett sétálgatni, nálam végképp elszakadt a cérna. Végülis a rizslámpámban kötött ki és ott őrjöngött tovább, az alatt az idő alatt - persze a lámpát szemmel tartva - jól kinyitottam az ablakot, magamat és a telefonomat pedig kimenekítettem a másik szobába, majd fenyegetően közöltem, hogy a távozási lehetőség adott és reggelre nyoma se maradjon, és hívatlan vendégemre rázártam az ajtót.

Aztán felmerült bennem az is, hogy lehet, hogy béka helyett az égiek most bogarat küldtek királyfi gyanánt, és mivel ő sem kapott csókot, ezt a lehetőséget is elcsesztem, de reklamációt nyújtottam be, mondván a királyfi az királyfi legyen, hogy még én is jól megismerjem, lehetőleg fehér paripával, mert hiába minden jó szándék, én békát-bogarat ugyan nem csókolgatok. Amúgy meg mivel van azért egy Férfim raktáron, nem is tudom, mit kezdenék egy királyfival is és az, hogy ők hogy férnének meg egymás mellett, szintén rejtély marad.

Életem más területein is takarítok, hogy a lelkem jobban érezze magát.