Világvége. A fogam miatti szenvedés elhalványult, erőmet, reményemet vesztve, törtszárnyú, védtelen madárként, zokogva, remegve és fázva vártam a halált.... Úgy éreztem itt a vég, innen nincs tovább, innen nincs kiút, nincs megoldás... ez nekem már sok...
Valami mégis vitt tovább, talán nem is én hívtam fel a barátnőmet, egy másik barátnőm megérzéstől vezérelve magától hívott... és Férfim tekintete is ott lebegett a szemem előtt, mintegy ebben a világban tartva... Királyfi pedig ismét a bölcsességéről tett tanúbizonyságot... Erőt adtak, virtuálisan felpofoztak, megmutatták nem szabad feladni, még így sem, még most sem... mert akit így szeretnek, mert akit ennyien szeretnek, azt az élet más területén is kell, hogy védelmezze valaki és kell, hogy legyen megoldás, kell, hogy legyen kiút, nekem pedig kell, hogy legyen erőm, hogy ezt is, itt is és most is megoldjam...
Félek nagyon, az ideg ott van a gyomromban, nem aludtam, sokat sírtam, a kérdés lüktet, mi van, ha nem tudom elintézni, megoldani, mi van, ha most csődöt mondok... mi van, ha tényleg... megtörténik az, ami...
...de ott van a remény is, a hit, hogy ez nem fordulhat elő... ott az elszántság, hogy ki kell tartani, meg tudom oldani... mondogatom magamnak mint egy mantrát, és bár nem érzem a reményt, de hinni akarok... kapaszkodok az erőbe és a szeretetbe amit küldenek felém..
Nem adhatom fel, mert amikor én nem hiszek, van, aki akkor is hisz bennem... amikor erő nélkül feladom, akkor fognak és visznek tovább...
... talán ez a sok szeretet azt mutatja, hogy jól fog végződni ez a rémálom is...