Elvittem Életemet élete első mozizására. Kapott a szörnyes filmhez szörnyes poharat szívószállal és pattogatott kukoricát is... édes kis arca...

"Szeretsz még"? - kérdezi és a csend hangtalan súllyal terjeszkedik szét és egy pillanat alatt elönt a mindenség, miközben a válasz ott dobog bennem... "jobban mint az életem..." olvad szét mint arany tekintet a szívemben az érzés újra és újra...
"Szeretsz még"? - kérdezem és riadt szemmel fülelek a kagylón át próbálván látni szemét, ami hang nélkül mindent elmond, de mivel távol vagyunk nem láthatom és a félelem kukucskál a háttérből, miközben várok és egy életnek tűnik mire megérkezik a válasz, pedig azonnal küldi... "jobban mint az életem..."
... és amikor meglátom a szemét a tömegből, ahogy engem keres, engem ölel, nekem mosolyog... ölel ha menekülnék az egyedüllét titkos várába... és ölelem ha menekülne bátran a magány titkos tornyába... eltűnik minden rossz emlék mely gyávává nevelt.... mert egymás nélkül már nem lehet...

Vágysz szeretetre? Szeress. Gargilius Martialis mondása ez és én néma belső törvényt hozván igyekszem a negatív energiákat átkonvertálni és minél több lény hasznára lenni... és amikor sötét tekintettel gondolok a fájdalmas létezésre, nehéz súlyt érezvén magamon összeroskadva lepihenvén... mindig jön egy Angyal, hogy szivárványszínű mosollyal az Életet vizéből kínáljon... azt sugallva, érdemes...

Milyen felgyorsult világ lélegzik körülöttem és én mint csendes kis sziget némán figyelem a lüktető életet, mely zsongva dalol körbe... párok alakulnak, kapcsolatok hullanak szét, majd új társat lel ki magányos, vagy éppen a boldogság miatti félelmében falat húz maga köré és bár vágyakozva tekint ki rejtekéből, mégis a biztonságos védelmet fel nem adná... zsibongó-zümmögő tavaszillat vágtatott már a télben is, és ki éppen kedvesére lelt, rövid időn belül már együtt is lakott vele, és hirtelen esküvőről álmodott, majd hirtelen szakítás után jött a következő kapcsolat, ugyanazzal a lemezzel... én meg csak figyelem a történéseket és ámulok, milyen szeretetéhesek az emberek... és bár kedvesen nálunk is elhangzott a lánykérés, mégis nem hajtjuk a lovakat, nem kapkodunk, szeretünk és engedjük folyni szerelmünk folyóját a maga medrében, maga tempójában és bár jó együtt mégsem érezzük szükségét az örökös együttlétnek, szabadon, tisztán és őszintén, felemelve, úgy ahogy emelni csak szerelem képes megyünk egymás mellett az úton, hálát adva minden nap a Sorsnak és egymásnak - egymásért...