A televízióm nem abba fog tönkremenni, hogy túl sokat működtetném. Ám most bezony tévéműsort nézek. A Szösziset.

Bevállalom.

Erős makacsság vesz hatalmat rajtam, hihetetlen erő árad szét bennem, és a csakazértis, és a megoldom, mert számomra olyan nincs, hogy nem!

Mert igen!

Aztabetyármindenit!

Nah!

Hercegem csúnyán köhög éjszaka.... görcsösen kapkod levegőért, valami nyomasztja...

-

Ölembe ültetem, szemébe nézve beszélek hozzá, halkan, szeretettel tapintok rá a lényegre, a fájdalomra, sérülésre, amely lelkét beteggé teszi, nyomasztja, nem hagyja levegőhöz jutni... próbálom megértetni vele azt, hogy ami volt, elmúlt és soha többé nem következhet be ismét... látom rajta érti és érzi amit mondok.... szinte látom a terhet felszállni mellkasáról, már most könnyebben jut levegőhöz... szemembe néz vizslatón, félelem villan, könnycsepp csillan... elmosolyodik... érti, megérti... bízik bennem... megöleljük egymást... már jobban is van...

soha nem veszíthetjük el egymást...

(törölve, újraírva, de a lényeg ugyanaz)

Tükröm, tükröm,

Tükörképem

mondd meg nékem,

meddig maradsz velem?

Férfim este főzött, itt, nálam. Nem volt tervezve, nem készültem, abból alkotott, ami itthon volt. Abból a nem sokból. Tisztára mint az a bizonyos szakács abból a bizonyos főzőműsorból. És milyen finom kaját rittyentett! Kész vagyok a pasimtól...

Egész nap semmivel nem tudtam rávenni, hogy csináljon rendet.

Elébb megemlítettem, hogy hamarosan megérkezik Férfim hozzánk.

Erre lelkesen közölte, hogy akkor most már ő jó lesz és gyorsan rendet kell csinálni.

És rendet csinált.

Hol az állam?

Hö!

Valaki feltalálhatná az öntisztuló csempét. Tűzhelyet. Lakást.

Van, hogy úgy érzem, hogy most már soha, senkiben nem tudok megbízni, már senkinek nem tudok hinni.... aztán minden esetben rájövök, hogy nem változok. Naív, hiszékeny kislány maradok, aki marad az álomvilágban, a mesék között... mindig, mindenkinek megadom az esélyt, hiába taposott meg az élet, hiába haltam már meg százszor.... mégsem tudom elítélni az egész világot, az összes embert... mindig érzem, mindig tudom, kitől mi várható, és ha rosszat is érzek, akkor is makacsul bízok abban, hogy máshogy lesz, akkor is, ha tudom, hogy nem... nekem ez így van rendjén...

Néha összekeveredik a világ, néha ellenséget látok ott is, ahol nincs, néha félek, néha rettegek olyanoktól, akiktől nem kellene.... néha elveszek... pedig csak arról van szó, hogy olyankor nem az érzéseimre figyelek...  az érzések soha nem csapnak be... csak az agyam....

Néha felveszek olyanokat is kedvencnek, akikhez nagyon nem szólok hozzá, "csak" olvasok... ugyan nincs elvárás, de mégis, jó érzés, amikor kiderül, hogy Ők is olvasnak engem és jó, amikor hozzámszólnak... vagy amikor újak mutatják meg magukat.... köszönöm

Szeretem az ilyen ébredéseket, amikor nem kell sietni, rohanni, kapkodni... lassan, békésen ébredezünk, kortyolgatom a kávémat, miközben hozzám bújik a Legfontosabb, nézzük a meséket.... közben a napocska is beköszön az ablakon... szép az ébredés... gyerekillat... gyerekölelés... kávéillat... puhaébredés... az idő lassan csordogál... mosolyok... ölelések... telik a szeretettank.... csodaszép a reggel... csodaszép az élet...