Hazafelé beszéltem az Őrangyalommal. Mert Ő más nem lehet, csak egy igazi Angyal. És ahogy beszélgettünk, egyből vigyorogni kezdtem. Eszembe is jutott megkérdezni magamtól, hogy végülis min is borultam én ki annyira délután, miért is sírtam? Mert amiről azt hittem, hogy veszélyforrás, kiderült, hogy semmi ereje nincs. Sőt, most, hogy látom (hogy kedvenc hasonlatomat idézzem ismét) a hegy másik oldalát, egészen máshogy fest a dolog. Olyan nevetségessé vált a cincogása. Tegye csak amit tesz, azzal nemhogy nem árt nekem, de éppenhogy hasznomra válik.

Nektek pedig köszönöm. Hogy itt vagytok, hogy figyeltek rám. Köszönöm a nyugtató szavakat. Sokat jelent, hogy bíztok bennem, a bölcsességemben, és hogy képes vagyok megoldani a feladatot.

Nekem - szokás szerint - nincs is semmi tennivalóm. Nem kell gondolkodnom, agyalnom, de legfőképpen megijednem, bepánikolnom és nincs okom aggodalomra, idegeskedésre sem. Engednem kell, hogy a dolgok megtörténjenek. Akármit is tesz, nyugodtan és jókedvűen vigyoroghatok bele a nagyvilágba.

Ő meg majd megeszi, amit megfőzött.

Köszönöm mindenkinek. A kommenteket, az sms-eket... itt bent is látták rajtam, hogy baj van, azonnal rengeteg szeretet és ölelést kaptam anélkül, hogy bárki faggatott volna, ráadásul mindent megtettek, hogy megnevettessenek... Imádom a kollégáimat és úgy tűnik ők is engem.... Sikerült is elbőgni magam. A történtek miatt is, s emiatt is.

Amikor kiderült, hogy mi van, senki nem jutott szóhoz. Egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ennyire mélyre süllyedjen mint hősapa. Értetlenül állok a dolgok előtt és azon gondolkodom, hogy mit tettem, hogy ilyen karmát intéztem magamnak.... de megoldom ezt is, mint mindent az életben. Bízom abban, hogy egy ennyire gonosz, rosszindulatú, sötét és primitív ember egyszerűen nem lehet nyertes. És bízom Oléban, mert Ő a mostani találkozásunkkor mondott nekem valamit... és nem felejtem el azt sem, amit itt alább beidéztem, szintén tőle...

"Az erőszak és a harag nem az erő, hanem a sebezhetőség, a csalódottság és a félelem jelei. Csak a gyáva ember válik kegyetlenné, és képessé arra, hogy többedmagával rátámadjon kevés vagy akár egyetlen ellenfélre. A bátor ember egyedül jár, és ha megtámadják, akkor is a lehető legkevesebb kárt okozza - nevelő célzattal."

Igazatok van. És köszönöm, hogy vigyáztok rám.

Hősapa ma úgy istenigazából kimutatta a foga fehérjét. Ráadásul közölte, hogy ezentúl e-mailben sem hajlandó kommunikálni velem, hogy olvasatlanul fogja kitörölni a leveleimet. És természetesen ismét a gyereket tolja maga előtt.

Az én türelmem határa végtelen, de ha valaki megtalálja a végét, azt kicsinálom.

És most igazán előhozta belőlem a megvadult vadmacskát.

Most jött el az ideje annak, amikor nagyon elcsendesedek. Szemem összeszűkül, mély levegőt veszek. És aki ismer, hogy ilyenkor van igazán nagy baj és jobb, ha menekül, aki kihúzta nálam a gyufát. Mert ilyenkor nincs kegyelem.

Ma munka után hazamegyek és mindent borítok, óriási botrányt csinálok, amilyet még életemben nem tettem, mert nem az én szintem. De ha az kell, én bizony lesüllyedek az ő szintjére és ott fogom legyőzni, a saját fegyverével, de úgy, hogy nem felejti el a leckét, aki velem kezd, az rosszul teszi.

Igaza van az egyiknek, igaza van a másiknak. A maga szemszögéből igaza van mindkettőnek. Vitát nyitni arról, hogy valójában ki a hibás és valójában kinek van igaza, felesleges. Ilyenkor (is) a legjobb (lenne) elfogadni azt, ami van, hogy a másik máshogyan gondolja.

A háttércsapat "ismeri" az egyik fél nézőpontját, és bólogat, netán hergeli magát anélkül, hogy ismerné a másik fél történetét. Azámhazám. Mondtam én már, hogy ugyanaz a hegy egészen máshogyan néz ki, minden csak attól függ, hogy honnan nézzük, de odáig sokan nem jutnak el, hogy együttérzéssel legyenek más lények iránt.

A  napsütéses, meleg idő mitől sértődött így meg?

"Annak, aki egyedül van, akit az élet rendszeresen ugyanolyan helyzetbe sorol, ugyanazokat a leckéket adja fel, és aki ezekért a történésekért mindig a másik felet hibáztatja, talán érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy ami odakint történik, a belső tér kivetülése. Nem mindig másokban van a hiba. Az egyedüllét nem mások hibája. Persze könnyű mindig a másikat hibáztatni, mint önmagunkban a változást létrehozni..."

Az évek során emberek jöttek-mentek az életemben. Mindig mindenki akkor érkezett amikor eljött az ideje és szintén ilyen formában távozott - vagy távoztam. Mindig tudtam előre, hogy kitől mennyit-mit várhatok. Nem is lepődtem meg soha azon, ha vége szakadt egy kapcsolatnak. 

Úgy vélem, ha két ember szerette egymást, bármilyen formában - párkapcsolat-barátság stb., akkor ha véget is ért a kapcsolat, a másikat bepiszkítani olyan, mintha az ember szívét tépnék szét, besároz mindent ami szép és jó volt és értékes. 

Van néhány ember, akik már hosszú ideje velem vannak. Velük úgy érzem magam, mint valami pihepuha vattával kibélelt burokban, ami megvéd. Ők azok, akiknek pont így vagyok jól, ahogy vagyok. Tudják, hogy olyan vagyok mint a víz. Ha tenyeredben tartod, jól vigyázz rá, mert ha megpróbálod az öklöd összeszorítani, a víz kifolyik...  és nem haragudhatsz rá, mert a víznek ilyen a természete...

Ő bízik bennem, ezért én bízok bennünk.

Kimondatlan egység.

Eljutottam a könyv-dedikálásra. Beszéltem - ismét - Oléval. Áldást is kaptam. Hálás vagyok azért (is), mert találkoztam Vele az úton és mert ennyit tanulhatok tőle.