Egész életemben mások akarták megmondani, hogy mit tegyek. Én meg egész életemben azt tettem, már egészen pici gyerekként is, amit én jónak láttam. Jöhetett gyengéd, majd határozott rábeszélés, könnyedebb majd súlyosabb érzelmi zsarolás, szeretetmegvonás, testi fenyítés, én csak mentem a saját érzéseim után. Tapasztalataimat én akartam átélni, megszerezni és nem mások elmondása alapján gondolkodni a világról, emberekről.
Életem jelentős részét tette még ki ezen kívül a magyarázkodás, bocsánatkérés - azért, mert élek, mert úgy élek, ahogy én jónak látom.
Nem változott semmi. Azaz igen. Nem magyarázkodok. Nem kérek bocsánatot, ha valakinek nem tetszik az, amit teszek. Nincs miért bocsánatot kérnem, hiszen az én életem rólam szól, ahogy mindenki döntései, viselkedése szintén csak önmagáról mesél.
Tudom, hogy nem akarok ártani senkinek, sőt szeretnék mások javára válni és tudom, ez éppen elég.
Már nem akarok senkinek megfelelni, csak önmagamnak, és a lehető legtermészetesebb módon élem az életemet, még akkoris, ha másoknak ez nem tetszik. Mert jogom van hozzá. Jogom van ahhoz, hogy a döntéseimet a magam bölcsességében hozzam meg, és viseljem a következményeket. Jogom van ahhoz, hogy megéljem, élvezzem az életet, azt amit történik itt és most, ha úgy adódik csalódok, de akárhogyis, jogom van a tapasztaláshoz. Mindenkinek joga van hozzá.
