A mostani eset kapcsán az érzéseimet vizsgálom. Nem is annyira régen, a gyerekem említésére már kést ragadtam és vérgőzös, elborult aggyal mentem neki a vélt vagy valós támadónak. Nem is olyan régen még a/z (zavaró) érzelmeim uraltak. Harag, félelem, fájdalom...

Mostanában valahogy minden megváltozott. A negatív érzelmek eltűntek belőlem, illetve amikor előbukkannak, akkor is tudom őket tudatosan kezelni. Ugyan fizikai szinten még vannak bizonyos jelek néha, de az már csak a megszokás... Ahogy Ole (Láma Ole Nydahl, bölcs tanítóm) mondaná, a betörő egy üres házba megy be rabolni. Nincs harag, nincs félelem, nincs fájdalom, nincs gyenge pont, amiből táplálkozhat - így a másik fél tehet bármit, ha nem termékeny talajra hullajtja a magokat, azok meghalnak. 

Csak a tudat határtalan, tiszta tere van, együttérzéssel, pozitív gondolatokkal. Minden lény javára. Így furcsa látni másokat, ahogy a saját érzelmeik rabságában vergődnek...