Kutyikámmal megint átéltünk egy jó kis epilepsziás rohamot. Tizenegytől tartott, nemrég ért véget. Nagyon kimerítő, neki is, nekem is. Nekem azért, mert nem tudok segíteni, csak vigyázok rá... a doki nem tud semmit tenni, azt mondja csak annyit tehetünk, megvárjuk míg elmúlik a roham. Gyógyszert még nem kap, mert kábé félévente jön egy roham... Most pihen, de nagyon furcsán viselkedik, rossz érzéseim vannak, úgyhogy megkértem dokit mégiscsak jöjjön látogassa meg...

Hihetetlen, ahogy a nagy mamlasz vizsla, aki amúgyis szeretetéhes, próbál magánál lenni, csóválja a farkát, bújik hozzám, riadt szemekkel néz, érzi, hogy baj van... közben ott a roham, remeg, görcsöl, levegőt is nehezebben kap, ver a szíve százezerrel... néha kifolyik ez-az... én meg nem tudok mit tenni, csak ölelem át, próbálom használni az erőmet, hogy segítsek, adom az energiát és küldöm a pozitív gondolatokat... és szeretem, nagyon.