OM MANI PEME HUNG

Az Om Mani Peme Hung a tibeti buddhizmus legismertebb bodhiszattvájának, Csenrezig-nek (szanszkritül Avalokitesvara), a szeretet és együttérzés bodhiszattvájának hatszótagú imádsága vagy mantrája.

A tibeti buddhisták azt a hitet vallják, hogy ha az Om Mani Peme Hung szavakat, mantrát vagy imádságot hangosan, vagy magukban mondják - illetve a mantra írott formájának az imamalmokon (Mani-kerék) való forgatásával -, felhívják magukra Csenrezignek, a szeretet megtestesítőjének hatalmas és jóindulatú figyelmét, és megkapják áldását. A mantra írott formájának a nézése is ugyanazt a hatást kelti. A szöveget gyakran kőbe vésik, és oda teszik, ahol az emberek jól láthatják.

MEGÁTALKODOTTSÁG

Nem adom vissza:

szemhéjam mögött őrzöm
 Legszebb Képedet.

Főváros. Forgalmas útkereszteződés. Egy ápolt, szép ruhában lévő fiatal, nem lepukkant nő és karján egy csecsemő. Koldulnak...

Milyen sorsa van és lesz ennek a - még alig megszületett - gyermeknek, ha egy ilyen környezetben nő fel? Mi vár rá az Életben ha ezt látja otthon, ha ez a természetes... Senki ne mondja nekem, hogy így KELL élnie bárkinek is, ha valaki dolgozni AKAR az tud. Ha a gyerek jut eszembe, nem érdekel a karma, az ok és okozat összefüggése, meg a Sors és egyebek, az, hogy neki ez van "megírva". Ilyen szülők, ilyen környezet... Én csak a gyermeket látom. Minden felnőtt maga felelős a sorsáért... de egy gyereket ki véd meg? Miért nem védi meg őt senki?

És én? Miért nem menthetem meg a világot?

Miért???

A MÁSOK ÓRÁJA

Vedd tudomásul.
Tartsd tiszteletben. Ne hidd
el, amit mutat.

Megvolt a tegnap esti találkozó... nagyon érdekes volt... Beszélgettünk, bár többnyire ő beszélt, én inkább hallgattam... Figyeltem és gondolkodtam... rájöttem, hogy bár szeretem, de ebből már nem következik semmi.

Szeretem...?

Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy mindenki visszakapja azt, amit másoknak adott. Én eddig úgy éreztem, hogy ez nem igaz. Mostanában viszont úgy érzem, talán elkezdődött...

Amikor rosszkedvű vagyok, a világ mintha összefogna, hogy engem jókedvre derítsen. Tegnap ahogy jöttem a vonattal, Néztem a virágzó fákat, a mosolygó napsütést és elmosolyodtam. Amikor beértem, egy kolleganőm azzal fogadott, hogy rájött, hogy mennyire jó fej vagyok. Eddig is tudta, de most még jobban rájött. Tetszik neki a gondolkodásom, a viselkedésem, az életfelfogásom. Már megérte bejönni :)

Nem olyan régen írta kedves barátné-ismerősöm, hogy többre tart ennél a munkahelynél, ahol jelenleg dolgozom - és miért nem keresek magamnak egy igényesebb (vagy ilyesmi) munkahelyet. Akkor a válaszom az volt, hogy mert itt jól érzem magam. Azóta is többször elgondolkodtam a kérdésen. Bárhol találnék a szakmámnak megfelelő helyet, de itt - most - tényleg jól érzem magam. Nem megyek én innen sehová addig, amíg ez az állapot tart :)

Mert a lényeg: BOLDOGNAK LENNI ITT ÉS MOST!

Minden hangulatomra találok egy verset, egy dalt, egy idézetet, ami tökéletesen kifejezi az érzéseimet.

"Célon-túl futok.
Tudok élni nélküle,
de nem szeretek."

Hát igen. Jelenleg itt tartok. De minden múlandó, így a szomorúság is az. Egyszer elhalványul a fájdalom is. Hiszen ő csak egy ember, egy férfi, a többmiliárd közül, aki a világon él. Bár veszteség ez is, de mégis...

"Minden veszteség
fájdalombacsomagolt
megkönnyebbülés."

Ma este lesz egy találkozóm. Vele. Mert fontos neki. Tényleg fontos lehet, hiszen erre szakít időt... Egy porcikám sem kívánja a találkozót, sőt, minden sejtem tiltakozik ellene... túl eleven a seb... és bár legszivesebben lemondanám a találkozót, nem teszem, mert különb vagyok annál. Bátran szembenézek Vele is és a félelmeimmel is.

"Sohase mondd: „el-
veszítettem" s e m m i r ő l;
mondd: „visszaadtam"."

Na, ma nagyon haiku-s hangulatban vagyok...

Ide illenék valami nagyröptű, magvas gondolatot írnom. Elvégre ez az első bejegyzésem. És ki tudja, lehet, hogy évek múlva valami nagy történelmi dolog lesz Jaguár első blogbejegyzése...

No de mit írjak? Megáll az ész és körbenéz.

Egy kedves ismerősöm néhány napja azt írta nekem, hogy szeretne a "blogpajtikái" sorában látni, mert szereti a stílusomat és a lelkemet, szereti a soraimat olvasni... úgy látszik, nem sokallt be a hosszú leveleimtől.

Én pedig elgondolkodtam azon, amit írt. Ugyanis eszembe jutott, hogy sokszor volt már rá példa, hogy nem találtam egy problémámra a megoldást, majd leírtam, ez segített tisztázni a gondolataimat és egyből tisztábban láttam a témát.

Úgyhogy ennek köszönhetően, itt vagyok...!

A "mellékhatás" egy blogban csak annyi, hogy mások is olvashatják, de akinek nem tetszik, az úgysem fogja olvasni, ha valaki meg mazochista vénával rendelkezik és az én soraimat olvassa, az meg is érdemli!

Hát elsőre ennyi :)