Meséltem Kedvesnek a blogról. Neki persze fogalma sem volt arról, hogy miről beszélek, úgy gondolta, biztosan valami női szeszély már megint. Mondtam neki, hogy nem, hiszen pasik is vezetnek blogot. Némi gondolkodás után megvilágosodott az elméje... "Ja, tudom, blog, mint a Fletónak, meg a Demcsákzsuzsának! Hű, micsoda körökben mozogsz!"

Szóval mégiscsak van a blogvilágban kör...

Sokáig vártam rád
Olyan hosszan vártál rám
Átaludtam nélküled
Sok hosszú éjszakát
Nem mondtad meg, hogy eljössz
Nem tudtam, hogy itt leszek
Mire felkel a nap

Ha az éjjel jéghideg
Ha a bőröd fáj a párnán
S hogy fény lehet, már nem hiszed
S úgy látod, hogy elmegyek
Akkor álmodom azt, hogy eljössz
Álmodd, hogy itt leszek
Mire felkel a nap

Eladom a perceket, a hónapot, minden évet
Eladom mindenem, egy éjszakáért eladom
Eladom egy csillagért, amit velem együtt nézel
Eladom az ébredésért, veled minden hajnalon

Sokáig vártam rád
Olyan hosszan vártál rám
Sok fázós, hideg hajnalon
Mire gondolsz, nem tudom
Elképzelem, hogy eljössz,
Hogy a kezed hozzám ér
Mire felkel a nap

Ha felébredsz nélkülem
Ha szédült lámpát nézem
Ahogy itt vagyok, mást nem tudok
Most hozzád bújhatok
Nem akarom, hogy eltűnj megint
Eltűnj a semmibe
Mire felkel a nap

Mire felkel a nap, itt leszek...

(Xantus Barbara : Mire felkel a nap)

Tömött volánbusz, még a polcokon is emberek ülnek. Hátul egy fiatal hölgy telefonál, a barátnőjével beszél, aki a busz elején van, de képtelen hátrajutni a tömeg miatt. Győzködi, hogy próbálkozzon hátrajutni, hogy tudjanak beszélgetni. - Egyébként is, hátul sokkal tágasabb - mondja - "itt van egy egész... (kis csönd)... állóhely..."

Eddig is többször említettem, hogy ezen a lakótelepen csak ebben a két utcában hirdetnek lakásokat, és hát gondolkodtam is rajta, hogy milyen furcsa, ennek biztosan oka van. Ma, hogy Szepyék körbevittek a lakótelepen, ezt ismét többször elismételgettem. Aztán némi csend után, Szepy megoldotta a rejtélyt: "Igen, mert ezen a lakótelepen csak ez a két utca van..." És valóban. Párhuzamosan egymással, tényleg csak két sor ház van...

Tömött busz, fiatal lány ül az ablak melletti ülésen. Elgondolkodva megnézi a mellette álló hölgyet, majd bizonytalanul megszólítja: "Elnézést asszonyom, ön terhes, vagy csak... kövér?" A nő mellette megszeppenve válaszol: "Hát, én csak... kövér vagyok..." A lány válaszol: "Jó, akkor nem adom át a helyem..." (A történet régebben esett meg, de sokszor eszembe jut.)

Ime bemutatom...

Jaguárt

Este, ablaktámlák becsukva, vaksötét.. egymásbafonódva, ölelkezve fekszünk az ágyban... nagyokat nyel... mint amikor valaki a könnyeit nyeli... megsimítom arcát, gyengéden eltolja a kezem... de egy könnycsepp megérinti a lelkem... kicsit később megfordul, kifújja az orrát, majd szorosan egymáshozbújva elalszunk... nincsenek szavak a könnycseppek mindent elmondanak...

Milyen jó is, hogy ide van írva a blogom tetejére:

"Gondolkodom, tehát vagyok, de ha nem gondolkodom, még jobban vagyok."

Na tessék, megint a gondolkodás "bűnébe" estem.. Meg is lett a következménye...

Ma rájöttem arra, milyen jó is a blog. Gyakorlati haszna is van. Az előbb, ahogy leírtam jelenlegi "hasfájásomat", a kommentek rámutattak egy-két dologra. Elkezdtem visszaolvasni, és nem lettem boldog attól, amit találtam. Igencsak lehangoltak az utóbbi időben a bejegyzéseim, mindig van valami, ami nem jó... Sokmindenre lehet fogni, az időjárásra, erre-arra, de a mélyben valami más van... csökkentek a szerelmetes-nyálas bejegyzéseim... Azt tudom, hogy szeretem... de mégis... valami nincs rendben.... tudom, hogy szeret... de mégis... valami nincs rendben... mégpedig tudom is, hogy mi - valahogy nem egyenlő a játszma... és én ettől kezdem rosszul érezni magam... És hát amúgyis... aki régen olvassa a blogomat, tudja, hogy mennyit szenvedtem ezért a szerelemért, ezért a kapcsolatért... sokmindenen mentünk át... és most, hogy élvezhetném, nem tudom... bizalmatlan vagyok, félelmekkel teli... nem tudom... lehet, hogy csak a távolság teszi... de a legrosszabb az, hogy nem tudom, hogy kiben nem bízok: benne, vagy magamban... most, hogy élvezhetném a kapcsolatunkat, a démonok kerülgetnek, a jeleket keresem - hogy mikor menekül el megint... és inkább én menekülnék... szédült, örvénylő tánc ez... egyszer ő lép hátra, én követem, - egyszer én lépek hátra, ő nem enged... mikor békélünk meg önmagunkkal, a kapcsolatunkkal, mikor fogadjuk el már, hogy jó is lehet... mikor engedjük már meg magunknak a jót... és mikor tudok megint bízni benne...?