Félve, de mégis bátran elmondta: ő valójában sosem akart elválni tőlem, csak azért tette, mert én azt akartam...

Nem, nem könnyű az élet... nemcsak reménytelenül szerelmesnek lenni rossz, de az is rossz, amikor valaki így érez irántam... nem szeretek másnak fájdalmat okozni, de néha mégis így alakul. Együttérzek vele, mert tudom, hogy mit érez, de mégsem tudok segíteni. Képtelen vagyok megadni neki azt, amit pedig megérdemelne...

És mit lehet erre mondani? Minden olyan sután hangzik... csak annyit tudtam válaszolni, hogy "tudom"és még annyit, hogy "szeretném, ha nem haragudnál rám a döntésem miatt... vagy legalábbis meg tudnál bocsátani..." Aztán menekülőre vettem a dolgot... mert tudom, hogy mit érez és mert tehetetlen vagyok, és mert rossz neki fájdalmat okozni...