Oda-vissza lecsekkoltam Balatonfenyvest, hogy mi van ott, mennyit változhatott az évtizedek alatt, mióta arra jártam, hol fogadnak el SZÉP-kártyát, és elküldtem a barátnőmnek, hogy melyik vonattal tervezünk menni.

Közölte, hogy jó-jó, de inkább Fűzfőre menjünk, mert neki ott van nyaralója és ő ott fog várni ránk, meg hát amúgy is macerás a déli partról eljutni az északi partra...

Szóval kedves Aranyhalam, BalatonFŰZFŐ a hely, ahová megyünk, nem Fenyves...

A másik, igen csak komoly probléma, hogy holnap shoppingolni kell mennem. Ugyanis felpróbáltam a fürdőruhámat és rájöttem, hogy bizonyos testrészeim nem férnek bele, pedig eskü, amikor megvettem, egy éve, még pont jó volt a kosárméret. Nem baj, a lidiben pont akció van, és van két fürdőruha fajta, ami tetszik és nem pattanásokra tervezték őket, szóval, ha csütörtök óta nem vásárolták fel az általam kinézett fürdőrucit a méretemben, akkor holnap veszek egyet.

 

No, vitorlázzunk könnyedebb vizekre.

Azért van a stressznek jó hatása is, ami centikben mérhető. Persze ez nem csak a stressz, hanem a jóga is, amit kitartóan csinálok minden nap (kivétel, amikor a napokban a Pokolban vendégeskedtem). Eleinte öt percet alig bírtam végigcsinálni, most meg abbahagyni alig bírom. Két applikációm van erre a célra, amiket nagyon szeretek, annyira bejönnek, hogy amikor az egyik fizetőssé vált a 21 nap után, elő is fizettem rá. Mert megéri. A leckék általában 15 percesek, a két applikáció együtt kb. 30 perc, de van, amikor napi több edzést is végigcsinálok. Csak mert jólesik. És egyre jobban. A csípőficamom miatti fájdalmak és komplikációk határozottan javultak, illetve eltűntek. Ide tartozik a térdem is. Az nem tűnt el, természetesen, de bejöttek a terveim, nem adtam fel, amikor nagyon fájt, hanem csináltam tovább (bíztam abban, hogy rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne és az edzettség majd segít), most ismét rendeltetésszerűen tudom használni és nincs bedagadva se. Ez már magában nagy boldogság, de itt még nincs vége. Javult az állóképességem (mondjuk a napi öt perc torna utáni halál után ez nem nehéz). A mellékhatás pedig, hogy a körfogatomból néhány centi lelécelt.

No nem lettem sovány, azaz ismét ropi, de jobban érzem magam. "Megasszonyosodtam" az utóbbi időben és nem tetszett. Fogyózni nem fogyózok, de ha a mozgás ezzel (is) jár, hát, sírni nem fogok.

Ha így haladok tovább, akkor előbb-utób visszamehetek Krav Magázni is, na az lenne az igazi boldogság. A magam eszközeivel gyakorlom a Kravot is, hogy képben legyek.

Ok, ennek kicsit ellentmond, hogy ma a piacon 2XXL-es nadrágot vettem. Vagy testképzavaros vagyok és valójában duci, vagy a kínaiak méreteznek furcsán. :)

Mivel gyakorlatilag a karantén eleje óta csinálom, a torna/jóga beépült a mindennapjaimba, így, ha ismét minden nap vonatoznom kell, akkor sem fogom elengedni, mert már olyan, mint a fürdés, vagy a fogmosás, nagyon szenvedek, amíg nem csinálom meg a napi adagomat. Ha meg fáradt vagyok és nincs kedvem, akkor odaállok szépen a tükör elé és a hiúságomra alapozva rámutatok a lényegre, arra, hogy mennyivel jobban nézek ki a néhány centi nélkül. Úgyhogy beépítettem a reggeli rutinba, hogy véletlenül se legyen az, hogy estére kipukkanok. Inkább kelek reggel fél órával hamarabb.

Elég sok embertől hallottam (akik otthon voltak!!!), hogy a karantén alatt felszedtek néhány kilót, én meg eléggé furcsán néztem rájuk. Ok, ha valakinek nincs kertje, de sportolni, tornázni, edzeni lakásban is lehet. Mikor, ha nem most, a kényszer otthonlét alatt?  Jó kifogás sose rossz, ugye...

No de aki lusta és nem változtat, csak a kifogásokat gyártja, az meg is érdemli a sorsát.

Júliustól pedig végre visszamehetek ismét vezetni tanulni is, már nagyon be vagyok sózva, nagyon hiányzott. Pedig csak egyszer voltam. :)

Jövő héten megyünk néhány napra Dave-vel Balcsira, meghívott a barátnőm, ez irtó nagy boldogság. Balcsin Dave születése előtt voltam, nyaralni meg sosem voltunk együtt sehol. Az egy-egy napos utazásaink jók, de ez még jobb lesz. M. nem jön, mert az utóbbi időben elég sokat kimaradt a munkából, azt be kell hoznia sajnos. Mivel ő napi béres és akkor kap fizetést, ha dolgozik, így a kiesett jövedelmet pótolni kell.

De nekem viszont ez az egész a legjobbkor jött. Az életemmel kapcsolatban pedig listát írtam (gondolatban) és lesz időm komolyan átgondolni és megtervezni mindent. 

Eljött az ideje, hogy életem ezen részét is rendberakjam.

Nagyon várom és az idő is kegyes lesz hozzánk, ez nagyon jó.

Figyelem minden érzékeny lelkű olvasómnak!

A következő írásban csúnya szavak és kifejezések szerepelnek.

Pokoli napok vannak mögöttem. Annyira kikészültem, hogy voltak napok, amikor edzeni se tudtam. Sőt, a kertbe kimenni se, az életmentő energiát befogadni... konkrétan felkelni sem tudtam. Szóval tré volt a helyzet, nagyon. Néhány napig ismét szedtem a nyugtatót, nekem igenis időnként életmentő.

Dave látta, hogy rosszul vagyok és nagyon figyelmes, kedves és előzékeny volt, nagyon vigyázott rám. Mondtam is neki, hogy milyen kedves, hogy ennyire figyel rám és aggódik értem, mire is az volt a válasza, hogy "de hát anya, 16 évig te vigyáztál rám, ez a minimum". Na akkor meg emiatt sírtam.

Szóval elvoltam a padlón, szedegettem a morzsákat és mérhetetlenül sajnáltam magam. Aztán rám jellemző módon egy reggel felébredtem és képes voltam felállni a padlóról.

Elemeztem, értékeltem és átértékeltem. Önmagam, az életem. Azt, hogy amennyire sikeres vagyok az élet bizonyos területein, annyira sikertelen az élet bizonyos más területein. Nagyon erős a kontraszt.

És, hogy miért? 

Vannak még blokkolt részek. Ahol - az események alapján - még mindig benne ragadtam az áldozat szerepében. Amit  gyűlölök és ami ellen küzdök.

Ezen még dolgoznom kell, tudtam én ezt eddig is, és dolgoztam is, de azt gondoltam, hogy a családommal elég, ha megszakítom a kapcsolatot... mert mint tudjuk egy anya hiába bántja a gyerekét, a gyerek nem hogy nem bántja az anyját, de még csak nem is védekezik ellene. Mert ő a gyerek... ráadásul minden esetben a gyereket ítélik el, hogy mennyire hálátlan az életéért... Mert benne van a génjeinkben, hogy a gyerek, csak gyerek, akinek semmi joga, a szülővel szemben..

Csakhogy tudomásul kell venni, hogy ez nem igaz. Megszakítani a kapcsolatot nehéz, ha ők nem engednek el. Elbújhatok a világ végére, mert nem akarok harcolni, de megtalálnak... mert keresnek, kutatnak, nyomoznak utánam és jönnek utánam, zaklatnak... Nem engednek, és minden lehetséges módon terrorizálnak lelkileg.

Ha nem változtatok itt is, akkor gyakorlatilag lelkileg is agyonvernek. Márpedig azért a lófasznak is van vége.

Ha egy szülő - anya, nagyanya bántalmazza lelkileg és fizikailag a gyerekét, a gyereknek igen is joga van megvédeni magát, harcolni magáért, az ÉLETÉÉRT még az anyjával szemben is. Mert a kisgyerek egyszer felnő és vissza tud ütni. Fizikailag is, lelkileg is. És leszarja, ha rossz hírét keltik, hogy milyen hálátlan kis dög. Az életéért küzdött. Amit még az anyjának sincs joga elvenni.

Így tettem 16 évesen is, amikor egy verés után közöltem vele, hogy ha még egyszer megüt, visszaütök, mert többé soha, senki nem üthet meg (minden nap megvertek, nem kicsit, ámde nagyon, az öv csatos részével... a mai napig megvannak a fizikai hegek IS). Nem hitt nekem. Megütött. Visszaütöttem és elköltöztem. Ez a fogadalom azóta is annyira megvan bennem, hogy fizikailag nem ütöttek meg azóta.

Most, 46 évesen ideje a lelki terrornak is véget vetni. Igen, ehhez az kellett, hogy veszélyben érezzem azt, ami életem más területén sikeresen elértem, amiért keményen megdolgoztam. De ez megadta a lökést, a motivációt ahhoz, hogy itt is rendet tegyek. 

Minden tudásom, eszközöm megvan. Nem hiába jártam évekig küzdősportra, és tanulom most is, nem hiába képeztem és képzem magam mentálisan és fizikálisan is, ha mégsem alkalmazom a tudásomat az életem MINDEN területén, akkor meg is érdemlem, hogy eltiporjanak. 

A legfontosabb, amit memorizálnom kell:

Azért mert megvédem magam, mert harcolok, nem vagyok bántalmazó. 

Csak harcos. Aki élni akar.

Csak azt kell visszaadnom, amit kapok, de azt duplán.

Osztán mindenki elmehet a picsába, akinek nem tetszik.

Legyek én a legszarabb gyerek a világon, aki tiszteletlen az őseivel. Aki így gondolja, az is menjen a picsába.

És persze, nehogy azt higgyétek, hogy ez annyira könnyű. Egy kívülállónak igen, annak, akinek egészséges önbecsülése van, annak igen... tanácsokat osztogatni, okosnak lenni a másik életében, megmondani, hogy ezt meg azt kellene tenni, így meg úgy, a legkönnyebb. Talán igazak is a tanácsok és természetesnek is kellene lenni, hogy valaki így viselkedjen...

De annak, akit már gyerekként eltiportak, megaláztak, bántalmaztak, aki nulláról építi újra az életét, az önbecsülését (nem is nulláról, a pokolból), annak ezek nem természetes dolgok. Annak, akibe már születése óta beleverték, hogy egy senki, akinek szó szerint semmihez nincs joga, annak kibaszott nehéz elhinni, hogy de igen, neki is van létjogosultsága élni ezen a kibaszott bolygón, sőt, mi több, joga van a boldogsághoz is és joga van nemet mondani arra, ami neki rossz.

Ez kibaszott nehéz és kemény munka. Én speckó több, mint 40 éve dolgozok magamon, aktívan és még mindig sehol nem tartok... na jó, ez nem igaz, haladok...
 

Ezért kerülnek emberek pszichiátriára, ezért lesznek alkoholisták, kábítószerfüggők, prostituáltak, bántalmazott feleségek vagy éppen bántalmazók... Ezért gyilkolnak. Cicát, kutyát, apát, anyát, bárkit, hogy kiadják a feszültséget... nem mindenki erős, nincs mindenkiben harci vér, dac, erő, csakazértis  ahhoz, hogy felálljon arról a kibaszott padlóról és változtasson az életén és kiüsse azt, aki meg akarja ölni. Akár lelkileg, akár fizikailag.

A bíróságon végzett munkám alatt is tanúja voltam annak, többször is, amikor a gyilkos valójában áldozat volt, aki így vetett véget a szenvedéseinek. És mégis őt ítélték el, mert megölt egy férget, egy patkányt, egy férjet, egy anyát, egy apát... valakit, aki agresszív volt, alkoholista volt.. bántalmazó volt... mert megölt valakit, aki évek óta terrorban tartotta...
mert lelkileg bántalmazni nem bűn, de ezért cserébe megölni valakit, az.
És igen, tanúja voltam annak is, amikor bántalmazó ölt meg, ártatlant.

Szerencsés az, aki szerető családban, egészséges értékrenddel, megfelelő önbecsüléssel nőtt fel. Neki nem kell minden nap a túlélésért küzdenie.
Nekem kell.
Nem panasz.

Csak ne ítélj. Nem tudhatod, a másiknak milyen démonokkal kell küzdenie az életben maradásért.    

Ars Poetica: