Tegnap annyira felzaklatódtam, hogy rosszul lettem. Éreztem, hogy a pulzusom ismét egészségtelenül magas.
Szerencsére sikerült olyan eszközöket alkalmaznom, amitől lenyugodtam. Koncentráltam a munkámra, a kedves kollégáimra. Hazafele pedig tik-tokot néztem. Mostanában mindig tik-tokot nézek. A facebook unalmas és túl sok olyan téma van, ami nem érdekel, felzaklat, gyűlöletkeltő. Még a kertes csoportokban is képesek egymásnak esni az emberek, az nem az én lelkemnek való. Az instagramnak is elmúlt a varázsa.. de a tik-tok... jelenleg az a menő és megértem, hogy miért... pár másodperces, vidám kis videók, nem csoda, hogy a tinik ott lógnak a valóság elől.. engem is beszippant. Szórakoztató és a nevetés jelentősen oldja a stresszt. Illetve motiválódok a krav magás és hasonló önvédelmi videókon, nagyon sokat lehet belőlük tanulni.
A feszkót az is növeli bennem, hogy Dave ma megy az apjához. No nem ez a feszültségkeltő, hanem, amit az apja csinál. Tegnap lent volt Kisújszálláson, ügyvédnél. Naná, megint görcs van a gyomromban, hogy mi a büdös francot akar, pedig tudom, ő már semmit nem akarhat, maximum lemondani a fiáról. No de nem is ez a feszkó, hanem, hogy Dave mondta neki, hogy ugorjon már be érte, mire a válasz az volt, hogy "nem tudok, az nagyon nagy kitérő"... miközben mindenki tudja, hogy nem kitérő, hiszen itt megy el, a négyesen... illetve, mivel faluban laknak, ki kell menni Dave elé Vácra, mert a napi két buszt nehéz belőni, mire közölte az apja, hogy vagy kilencre leér, vagy nem megy ki elé, mert ő nem ér rá, fáradt, ügyvédnél volt stb... egészen elképesztő, komolyan mondom. Ha a gyerek három hónapja nem jött volna haza, akár ölben is hazahoznám, ha azt kérné, leszarnám a fáradtságot.
Persze a gyerek, amikor letette a telefont, elsírta magát, hogy gyűlöli az apját és nem is akar odamenni és nem is tudja, miért megy oda... a szívem szakad meg, komolyan...hányszor tud még belerúgni ebbe a gyerekbe??? Megmondtam neki, hogy van választási lehetősége. Mindig van választási lehetősége.
Az idegi feszültség arra jó viszont, hogy tegnap és ma reggel is, már öt órakor jógáztam. Egy menedékké vált számomra, miközben a gyakorlatokat csinálom, helyreáll a pulzusom. Inkább izmos legyek, mint sztrókos, nem igaz? Jógázok reggel, este, amikor itthon vagyok, napközben is. Illetve gyakorlom a krav magát is. Mivel a fizikai állapotom miatt kellett feladni az edzést, így nyilván a fizikai állapotomat kell helyrehozni, hogy edzeni tudjak. A gerincem sokkal jobban van, nem fáj a csípőm és a térdem sem. A sarkammal nem tudok mit kezdeni, de bízom abban, hogy ha tovább edzek, az is megerősödik. Az állóképességem eléggé kontrasztos, mert jó, de fizikailag mégis gyenge... de azért érzem, hogy napról napra jobb.
Érdekes, hogy mennyire kontrasztos az egész életem. Amit én hoztam létre, saját akaratból, erőből, minden nagyon erős és stabil, pozitív és építő. De minden, amit magammal hoztam, család például, nagyon romboló.
Sokkoló, hogy mennyire végig tudja kísérni az életet a bántalmazás például.. abban nőttem fel, abban éltem a házasságban és még most sem tudok kiszabadulni az energiájából. Pedig ha valaki, hát én tényleg mindent megteszek.. terápiákra járok, önismeretet építek, kiolvastam már mindent a témában.. és mégis mindig, amikor azt érzem, hogy most jobb, jön valami, ami felforgat mindent. Megteszek mindent, ami tőlem telik, de van, ami nem rajtam múlik és ezt nem viselem jól. Persze ez csak arra motivál, hogy még erősebben harcoljak magamért. Sokszor térdelek le, de mindig felállok... Nem vagyok egy vesztes típus.
Cselekvő ember vagyok, de ha valamit gyűlölök, az a tehetetlenség. Amikor nem tudom, hogy mit kellene tennem még, hogy megváltozzon az, ami van. Védekező mechanizmusként próbálok visszavonulni a kis váramba, erős falakat húzni és tényleg csak azokat beengedni, akik jót adnak hozzá az életemhez... működik is, de az, hogy az életem másik része, a "vérszerintiek" ilyen módon pokollá teszik az életet.. pokoli viszont végignézni, hogy a fiamnak a nagyszülei és az apja által hasonló sors jut... ám valamiben mégis más az ő élete, mint az enyém. Mellettem senki nem volt soha, de mellette van valaki, én, az édesanyja. Szóval már csak ezért sem kaphatok sztrókot.
Nem tudom, mi végre vagyunk itt, a Földön. Az emberi faj nagy része gonosz, rosszindulatú, önző, másoknak ártó lény. Nem ösztőnből, örömből öl és uralkodni akar mindenen és mindenkin. Ebben a világban a jó a gyenge, akit eltipornak... sok jó embert ismerek, akinek ez a földi pokol jutott...
Nem hiszek abban, hogy halálunk után a Pokolra jutunk... én abban hiszek, hogy ez, ahol élünk, ez már maga a Pokol...
A körmösöm ugyanolyan szuperérzékeny, mint én. Ő mondta, nem szeret élni. Nem, nem akar öngyilkos lenni, meg semmi ilyesmi, ha már itt van, végigcsinálja. De nem bírja ő sem ezt a világi gonoszságot, ami van... én is így vagyok vele. Ha itt vagyok, csinálom. Kihozom belőle a legjobbat, amit tudok...
De az élet az egy szar.