Hatással van rám a világ, ha akarom, ha nem... és ezek a hatások befolyásolnak, ha akarom, ha nem... zárkózott vagyok, elvagyok a saját kis világomban, álmaimban, naiv, idealista világképemben, amit negyven év alatt sem adtam fel... soha nem is fogok, mert én ilyen vagyok és nem akarok másmilyen lenni...
Felmásztam a kis hegyem tetejére és figyelem az alattam zajló életet... de nem burokban élek, járok emberek közé, így látom és tapasztalom, hogy mi történik a világban... és nehezen tudom összeegyeztetni a saját világképemmel... ez nekem mindig is nagy lelki problémát okozott...
Sosem értettem, miért kell bántani másokat, mentálisan vagy fizikálisan... ha felemelni nem tudod a másikat, miért húzod le?
Véleménye bárkinek lehet, fel is vállalhatja, ezzel nem kell egyetérteni, de senkinek nincs joga támadni a másikat emiatt. Egy gondolat, vélemény miatt? Hiszen ahány ember, annyi világkép...
Ítélkezni senkinek sincs joga... a dolgok nem feketék és fehérek, nem látunk bele mások életébe, maximum azt látjuk, amit ő mutatni akar... sosem tudhatjuk, hogy ki milyen utat járt be, mit tapasztalt, mit élt meg és ezáltal mi motiválja cselekedeteiben.. amíg bíróságon dolgoztam, meg is tapasztaltam elméletem helyességét... nem a felszín a lényeg, az csak családi és egyéni drámák végkifejlete... sokszor az áldozat az igazi tettes és a tettes a valódi áldozat... volt, hogy nagyon megríkatott egy egy vádlott története, életútja.. ahogy kirajzolódott, hogy jutott el odáig, ahová eljutott... nincs igazság... jog van. A jog pedig sok esetben nem az igazság pártján áll...
Nem mindenki él tudatosan, nem mindenki tudja kezelni az életét, gondolatait, indulatait, irányítani a sorsát...
Szerintem, akinek egészséges a lelke, az nem könnyeket, hanem mosolyt csal mások arcára... az nem ítélkezik, hanem együtt érez, de leginkább, segít, amikor és ahogyan csak tud...akár egy jó szóval, egy mosollyal, meghallgatással, öleléssel, szendviccsel, forró kávéval.. hittel... szeretettel....
Segíteni olyan sok módon lehet... de ma már a mentőt sem engedik el az emberek...
Azt tapasztalom, egyre nagyobb a káosz a világban... eltűnik a tisztelet, a megbecsülés... egyre betegebbek a lelkek... az emberek jelentős része másokat hibáztat saját rossz döntéseikért... elterelve a figyelmet saját életükről, kapnak az alkalmakon és gondolkodás nélkül csak köpködnek, ítélkeznek, törnek pálcát mások felett, belerúgnak (fizikailag és mentálisan is) az amúgy is földön fekvőbe... képesek azért gyűlölni a másikat, mert az boldog...
Ahelyett, hogy együtt éreznének és megértenék semmivel sem jobbak vagy rosszabbak, mint az, akit éppen lincshangulatban ütlegelnek... a gyűlölet úgy terjed, mint valami aljas járvány, ami az emberek lelkét mételyezi meg... pedig... annyira egyszerű az egész.. érzéseinkért, gondolatainkért, tetteinkért csakis mi vagyunk a felelősek... gondolkodó, tudatos emberek lévén mi irányítjuk az életünket... csak egy döntés, egy apró döntés eldönteni, hogy belerúgunk-e a másikba (akár mentálisan, akár fizikálisan), vagy segítő kezet nyújtunk felé...
Mindenki egy csodálatos, ragyogó lényként születik meg, ártatlanul és tisztán... milyen szép lenne így maradni... csak egy döntés lenne...
És én nem értem, hogy az emberek miért a gyűlöletet választják...
Nehéz ebben a világban talpon maradni... eddig is zárkózott voltam, de mostanában még inkább... eddig is elvoltam, de napról napra jobban elvagyok a saját kis világomban, amit igyekszem jobbá tenni, úgy, ahogy a körülöttem lévő emberek életét is... azokét is, akik saját lelki nyomorukat mások életének pokollá tételével próbálják elfedni... igen, felnőttként is megmaradtam annak a gyereknek, akinek születtem... és nem akarok másmilyen lenni... sőt... titokban reménykedem, hogy talán egyszer fordul a kocka és az emberek nem egymás ellen mennek, hanem egymásért... Addig amennyire csak lehet, visszavonulok... ülök a kis hegyem tetején, figyelem a zajló világot és locsolom a virágaimat...