Tegnap megint betalált egy ellenségem... szegény még azon a tudati szinten van, hogy másokban, leginkább bennem látja boldogtalanságának okát... hogy valami, amire ő nagyon vágyik, nem lehet az övé, mert én élek és létezem... köpködött, mocskolt... fenyegetett... régen felmérgelt... de most nem... tény, felvettem a kesztyűt,  de nyugodt voltam és csak mosolyogtam.... nem megjátszva, hanem azt is éreztem... és míg én nyugodt maradtam bármit is tett, ő egyre inkább őrjöngött...
És hogy miért maradtam nyugodt? Mert én már értem azt, amit ő nem...
Mert miről is szól a történet? A hatalom gyakorlásáról... kudarcát, gyengeségét, sikertelenségét úgy próbálta ellensúlyozni, hogy engem akart megalázni... hogy hangos szavakkal, szidalmazással bizonyítsa be, hogy ő szebb, jobb, sikeresebb mint én... hogy bebizonyítsa, hogy az én hibám az ő sikertelensége, és ezzel enyhítse lelki terhét... úgy gondolta, hogy ha megfenyeget, azzal eléri célját... de ez nonszensz, nem igaz?
Véleményem szerint egy cél elérése teljesen független mások létezésétől... csak az egó hiszi azt, hogy ha egy másik embert legyőz, akkor a célját is eléri...
Nem hiszek abban, hogy ha kudarcot vallok, az mások hibája... és abban sem hiszek, hogy a boldogságot másokon való átgázolással lehet megtalálni... de abban hiszek, hogy minden úgy van jól, ahogy van... ha esetleg nem érem el a célomat, vagy kudarcot vallok a terveimben, az sem vereség... talán az maga a győzelem... tapasztaltam már sok ilyet az életemben... hogy nem megkapni valamit, amit akarok az az igazi ajándék...
És megtanultam azt is, hogy.... ki vagyok én, hogy felülbíráljam a Felsőbb Hatalmat (legyen az Univerzum, Isten... mindegy, hogy hívjuk) és cirkuszoljak, mint egy hisztis kisgyerek? Az olyan... éretlen...

Hogy változunk az évek során... régen hagytam, hogy bántsanak... sírtam és visszavonultam és nem tettem ellene semmit... tipikus áldozat típus voltam, akivel bármit meg lehetett tenni és én elhittem azt érdemlem... aztán jött az időszak, amikor lázadtam, küzdöttem és harcoltam és bizonygattam...
most meg az az időszak van, amikor csak békét érzek... amikor képes vagyok kiemelni magamat ebből az őrületből...

Megtanultam, a béke velem kezdődik...

Persze, bennem is dolgozik az egó és időnként megmutatja magát... békés vagyok, de ahogy valaki hatalmat akar rajtam gyakorolni, kényszert érzek, hogy megmutassam, hogy ki az erősebb... és meg is mutatom... én mindig csak... visszaütök, önvédelemből, de azt bizony teljes erőből.... és - most - úgy érzem, hogy az egó igen is kell az életünkbe... kell az egészséges önvédelemhez... csak kordában kell tartani.

Hosszú évek óta nem foglalkozom az ádventtel... a karácsonyi időszak hidegen hagy, a "szeretet ünnepét" meg csak túlélem... mit ér az ünnep, ha a szívben nincs jelen?
De most azon kaptam magam, hogy előástam a díszeket és díszítek... kreatívkodok... most is, kint ezen a gyönyörű tavaszi-őszi-téli, kellemesen melengető napsütésben szépítem a tornácot, idebent a lakást... és közben el-elmélázom ezen-azon... az életemen, a miérteken... ahogy van moston, és a hogyan továbbon... megvalósult és megvalósulatlan terveken, célokon, csalódásokon, kudarcokon... és minden boldog percen, mit eddig megélhettem.... és azon, hogy talán ami elhallgatott, most újra megszólal és dalol bennem... 
Könnyek gördülnek... megyek... tovább díszítek...