Bölcsességem negyedik és egyben utolsó (bal alsó nyolcas) fogbéli megnyilvánulásától a hétfői nappal immár véglegesen megszabadultam.

Most már nincsen más csak a bölcsesség és én.

Igazán gonoszkodó volt a kis drága, az orvos pedig nehezen szánta rá magát a húzásra, ugyanis a gyökerek az ott futó ideggel ölelkeztek, és könnyen előfordulhatott volna, hogy azok az operáció során sérülnek, én meg úgy életem végéig érzéketlen maradok, az meg nem lett volna jó. Kivéve persze, ha kívánságom szerint szívtájékon érzéstelenednek el az idegek, de azt nem tudta megoldani doktorbácsim.

Sajnos a kezelések sem győzték meg rágókámat arról, hogy jobb lenne megnyugodnia, és mivel az orvosom szerint én egy egyedi eset vagyok és egyáltalán nem úgy reagált a szervezetem a kezelésre sem, ahogy az elvárható lett volna (micsoda meglepetés) így az ítélet szerint a fognak mennie kellett.
De persze nem én lennék, ha könnyen ment volna a műtét és tegyük fel az acél eszköz nem tört volna bele a mutatványba, de végül is csak nélküle jöttem ki a műtőből.

Azóta az is kiderült, hogy még csak érzéketlenné sem váltam.

Amúgy egészen jól megúsztam a dolgot a kisokoson terjengő információk szerint (értsd: net, fórumok), ugyanis nincsen hörcsögfejem sem, lila foltjaim sem, és az állkapcsom sem törött el. Igaz fáj és kényszerfogyókúrán vagyok (hát rám is fér, 55 kiló vagyok vasággyal együtt) de ezt már kibírom.

Mivel mindig csak az állami intézetek szidását olvasom mindenhol, hát elmondom, hogy én bizony a Szentkirályi utcai állami intézményben voltam. Mind szakmailag, mind emberileg toplistás hely.

A betegirányítótól kezdve az orvosokig mindenki segítőkész, kedves.

Sőt, kiderítettem, hogy az orvosom könyveket ír, előadásokat tart, Budán valami ultrapuccos helyen magánorvos, sőt mi több, Szent László koponyáját is vizsgálta tudósként. Ráérő szabadidejében meg, ahogy az említett ábra mutatja, egy állami intézményben kezeli a betegeket.

Szóval azt hiszem nem túlzok, ha azt állítom, hogy egy nagy koponya, egy igazi tudós ember. És ez olyan szempontból nem is látszik rajta, hiszen nincsen elszállva magától (pedig lehetne, mert van mire), végtelenül kedves és türelmes, jó humorérzékkel rendelkező, igazi szakember, egy vérprofi (műtét közben figyelemelterelésként poénkodott - "Nézze meg, a maga fogába még az acél is beletörik! Na várjon kivesszük a letört darabot, mert a végén leltárhiányunk lesz.").

A betegekre odafigyelnek, sőt, amikor szóltam, hogy az érzéstelenítőtől a legutóbb rosszul lettem, két percenként valaki kinézett rám, hogy jól vagyok-e.

Szóval, állami intézmény ide vagy oda, szerintem egy magánklinikán nem figyelnek úgy az emberre, ahogy itt vigyáztak rám. Pedig ott igencsak súlyos pénzeket kifizetnek az emberek, nekem meg egy forintomba sem került.

Persze hozzátartozik a történethez, hogy a minap valaki kicsit szemrehányóan vetette oda nekem, hogy "Persze, bezzeg neked mindig szerencséd van az orvosokkal!"

Igen, így van. A világból nekem a kedves emberek jutnak, a kevés kivételtől eltekintve, akik erősítik a szabályt.