Belefutottam egy blogba, amelynek írója arról panaszkodott, hogy bezárt, de csak ketten érdeklődtek utána. Egy hét után nyitott ki újra, gondolom nem bírta tovább a mellőzöttség érzését, és hogy elpanaszolhassa bánatát, hátha akkor majd mindenki őt dédelgeti.
Egy kis lelki terror. Csak éppen szegénynek nem jött be.
Hihetetlen, hogy vannak, akik kardjukba dőlnek egy ilyentől.
Vicces hely ez a blogol.
:)
Beleszerettem a New York Color Chelsea Cherry körömlakkjába. morr
Soha nem értettem az embereket, akik kiskirályoknak érzik magukat. Például, amikor egy kolléga - még ha másik "telephelyen" is van, elkezdi szívatni a másikat. Az előbb beszéltem néhány ilyen kollégával, mindegyikőjük nagyon segítőkész volt, kerestek, kutattak nekem amit kértem, majd küldték egy szó nélkül, minden pöpec volt és idilli és gördülékeny, amíg bele nem futottam valakibe, aki viszont úgy gondolta, hogy kettőnk közül ő az okosabb...
Hát kérem, ha szívatni akarjuk egymást, azt is lehet, írok én megkereső levelet, ezen ugyan ne múljék, aztán lehet gondolkodni, hogy most akkor a nyúl viszi-e a vadászpuskát... de, hogy miért jó teljesen feleslegesen szívni a másik vérét, no ezt nem fogom megérteni soha (hozzáteszem, ha velem így kommunikál, akkor el tudom képzelni, hogy kommunikálhat egy ügyféllel...).
...
Vajon, ha azt mondom a főnökömnek, hogy azért nem készültem el a munkával, mert a hétvégi Talmával történt találkozás jár a fejemben és a közös fotók felett ábrándoztam, kinyír?
Némileg alkalmatlan vagyok ma a munkára... mint valami szerelmes bakfis...